Alföldi Róbert bátor rendező, s igencsak jól tette, hogy vállalta a kihívást, nem hagyta magát befolyásoltatni a legendás színházi emlékekkel, s megrendezte az Új Színházban Csehov Három nővérét. A színlap szerint Alföldi egykori tanára, Horvai István emlékére állította színpadra Csehov művét. Mi tagadás, az 1972-es vígszínházi előadás reveláció volt, Horvai a két évvel korábban megrendezett Ványa bácsi után állította színpadra a művet, s mint rendező a legsikeresebb korszakát élte. Alföldi akkor mindössze öt esztendős volt, az előadást élőben nem valószínű, hogy látta. Ennek nincs is igazán jelentősége, mert nem az egyes jelenetek megjelenítése, hanem Horvai szellemiségének továbbgondolása emlékeztetett az egykori előadásra.
Az újkori hazai színháztörténet egy másik legendás előadást is jegyez: Ascher Tamás Katona József Színház-beli rendezését, s bizony erre ma már sokan úgy emlékeznek, hogy Ascher a szokásoktól eltérően fanyar komédiának rendezte a művet.
Alföldi nem küzd a fantomokkal, megteremtette a maga Három nővérét. Ha nem is mindenhol, de van olyan műsorfüzet, ahol fel van tüntetve: Kosztolányi Dezső fordítása alapján a színpadi változatot maga a rendező készítette. (Dramaturg: Lőkös Ildikó, Vörös Róbert.) Mi tagadás, Alföldi éles vágásokkal bánt Csehov művével, sőt művészi szabadsága, képzeletvilága igencsak elrugaszkodott az eredeti drámától, s addig terjedt, hogy nála a dráma végén Andrej Prozorovot a hullaszállítók nyitott koporsóban viszik el. Ma már nincs ebben semmi meghökkentő. A mai kor jelentős rendezői éppen Csehov műveivel bánnak meglehetősen önkényesen, s a csehovi lélek finom rezdülésein keresztül próbálják tükröztetni a XXI. századi ember minden gyarlóságát. (Legutóbb a szabadkaiak egyik Csehov-előadásán tapasztaltunk valami hasonlót.)
Amikor az Új Színház előadása elkezdődik, az első pillanattól kezdve érződik, hogy most egy nagy formátumú munka részesei lehetünk. Majdnem sötét borítja be a színpadot, elöl a semmiből egy villanykörte világítja meg a koszlott gázrezsót. Kábultan, hálóruhában botorkál a tűzhelyhez a nyúzott, kiábrándult, meghasonlott, nem igazán fiatal Irina. Sokunk ?szocialista vívmányát?, azt a felültekerős, alumínium kávéfőzőt megtölti, majd meggyújtja a gázlángot, és ráteszi a kávéfőzőt. Leül, mereng maga elé. Lénye szorongó, végtelen kiábrándultságról árulkodik. Lassan megjelenik álmosan Olga. A nézőteret betölti a kávéillat, majd hallani, ahogy a kávé csurogni kezd. Olga feláll, tölt magának kávét, majd elővesz egy kis üveg rumot, és abból is tölt a kávéhoz. Megjelenik Mása, cigarettára gyújt, ő is tölt magának kávét. Irina nem bírja tovább a végtelennek tűnő csöndet: felugrik, a színpad hátsó részében kezd kutakodni, majd egy régi, az 1800-as évekbeli szamovárral a rivalda elejére jön, és méltóságteljes határozottsággal lerakja a két nő elé?
Elkezdődik a Prozorov testvérek flashback-je.
Alföldi nagyon finomra komponált, csehovi ihletésű tablóképekkel visszapergeti, felidézi a három boldogtalan nővér és a körülöttük élők reménytelen életét. S ahogy folyik Alföldi színpadi ?mutatványa?, minden megvilágosodik, a néző úgy érzi részese az előadásnak. Mintha megismétlődne egy színháztörténeti pillanat: a Madách Színház 1973-as Othello-előadása nem Othelloról, hanem Jágóról szólt, mert csupa Jágó ült a nézőtéren.
Most, 2004-ben Alföldi Három nővére hozzánk szól, azokhoz a nézőkhöz, akik nem tudnak leszámolni a múltjukkal, akik a három nővérhez hasonlóan így vagy úgy, de nem tudják vállalni önmagukat.
A Prozorov testvérek Moszkvába vágyódnak ? a nézők a mai nyomorúságuk előtt állnak értetlenül, s már-már visszavágyódnak a régi-érába. Egy elnyújtott tisztázódási folyamat részesei vagyunk mi, itt valamennyien 2004-ben. Alföldi-hősei arról győznek meg bennünket, hogy az el(le)számolás nem magánügy, nem egyszemélyes játszma. A három nővér élhetetlen, tehetetlen, nem igazán tud jól dönteni? s nincs abban semmi furcsa, sőt logikus, hogy a dráma végén megint csak a rumos flaskához nyúlnak...
Hasonlóan egyértelműen tiszta, világos Alföldi rendezést A velencei kalmár színpadra állításakor láthattunk. A Három nővér sok szép pillanata közül mindenképpen ki kell emelni Irina és Szoljonij döbbenetes erejű, már-már végsőkig elveszejtő virtustáncát, vagy az apokaliptikus éjszakai tűzvész visszafogottra komponált, mégis megrendítően szép pillanatait.
Mint máskor, most is Kentaur készítette a díszleteket, melyek visszaadják Csehov világát, nincs semmi felesleges maszatolás. Bartha Andrea modern jelmezei is találóak. A jelenetek között igazán megkapó a zenei aláfestés, kár, hogy nem tüntetik fel sehol, hogy kinek a munkája.
A színészek szinte egytől egyig emlékezetes alakítást nyújtanak. Olga (Takács Katalin), Mása (Bánsági Ildikó), Irina (Nagy Mari) tökéletesen hozzák a rendező elvárásait.
Hirtling István Andrej Prozorovja elementáris hatású. Ezzel az alakításával elérkezett oda, hogy elkezdődjék új, nagy színészi korszaka.
Szoljonij századost Almási Sándor alakította; mintha a rendező félt volna attól, hogy ez a színész tudna másmilyen is lenni, így egy kicsit haloványra sikeredett a szerepe. Natalja Ivanovna Kecskés Karina megformálásában érdekes, de színészi alakítása bizonyára sokak számára megfejthetetlen marad.
Cebutikin katonaorvost Nagy Zoltán remekül alakította. Versinyint többnyire macsó férfiak játszották, Alföldi Dengyel Ivánt kínálta meg vele, aki a rendező elképzeléseit maradéktalanul hajtotta végre.
Alföldi rendezésében akár százas széria, külföldi vendégjárás is benne van. Most az Új Színház direkcióján a sor: van-e kellő ambíciója, energiája folyamatosan gondozni az előadást? Tudja-e jó kondícióban tartani színészeit.
Az előadást decemberben mindössze háromszor játsszák. Vajon miért? A színészeket nem kell egyeztetni, valamennyien a társult tagjai?
Hát akkor?!
Fotó: Peti Péter
További képek: ppphoto.terasz.hu
[DeákAttila]
