Október hatodikán mutatják be Orwell Állatfarmjából készült koreográfiáját Én úgy gondolom, hogy ez inkább már rendezés. Úgy is van feltüntetve, hogy koreográfus-rendező vagyok, ami nagyon rosszul hangzik, de igaz. Mi a különbség a kettő között? Szerintem nincsen lényegi különbség. Kérdés persze az, hogy akkor miért kezdtem el mégis rendezni. Nem tartom magam rendezőnek, vannak viszont gondolataim, nyomasztó érzéseim, és azokat fogalmazom meg - a forma vagy az elnevezés végül is lényegtelen. A hosszú évek során meg kell tanulnunk, hogy mi az, amiben a legjobban ki tudjuk fejezni magunkat, de aztán egy idő után érdekes lesz, hogy egy másik szemszögből miképp tudunk esetleg ugyanazokhoz a problémákhoz közelíteni. Tehát mikor egy kicsit már kezdem unni azt, hogy mennyit koreografáltam - harminchárom koreográfiát készítettem az eddigi harmincnégy év alatt - ez a harmincnegyedik, már egy kicsit sok. Megvan az a szándékom, hogy most valami mást próbáljak ki. A koreográfus munkája nem csupán a mozdulatok kitalálásából áll, hanem ez egy szemlélet, egy alkotási folyamat és mint ilyen nem sok választja el a rendezéstől. Bizonyos szempontból nehezebb is, hiszen az embernek koreografálásnál a saját történeteit kell valahogy színpadon kitalálni, megjeleníteni. Az Állatfarm esetében is arról van szó, hogy nem a regényt vittem egy az egyben színpadra, hanem végigkövettem ugyan a mű mondanivalóját, de csak azokat a részeket dolgoztam ki, amik különösen érdekeltek, nagy hatással voltak rám. A munka során mindig egy kicsit magamévá formálom a műveket. |
Mi mozgatta meg leginkább az adott regényben? Az Állatfarm hihetetlenül aktuális politikailag, de engem nem ez indított el. A pszichológiai rész már jobban érdekel, nevezetesen az, hogy a hatalom az embereket mennyire változtatja meg, hogyan válnak hatalommal a kezükben aljas gazemberekké. Mindig is aktuális dolog volt ez, de én igyekeztem a műnek nem ezt az aspektusát kiemelni. Sokszor, mikor megyek az utcán vizsgálgatom a szembejövőket: na, ez most milyen állat lehet. Mindannyiunkban megvannak az állati figurák, egyértelműen kidomborodnak a vonásokban. Emellett nagyon szeretem az állatokat, vannak kutyáim, macskáim, és elborzaszt az, ahogy az emberek az állatokat kezelik. Ha kimozdulok itthonról, például elmegyek Bécsbe, ott a saját kutyámmal végig tudok sétálni bármelyik utcán, be tudok ülni a legkülönfélébb étterembe, kávézóba, mert mindenhová beengednek vele, sőt, hozzák neki a vizet. Magyarországon a lehető legszakadtabb helyen sem teszik meg ezt. A civilizáció azon mérhető leginkább, hogyan viselkedünk az állatokkal. Ez persze csak egy kitérő, ebben a darabban nem ezt hangsúlyozom, hanem engem igazándiból az érdekel, hogyan látnak minket az állatok. Az állatokat nem állatiasítom, hanem felemelem, emberként jelennek meg, és maga az ember az elnyomó gazda, aztán persze később a disznók. Tényleg érdekel, hogy egy állat például mit lát és hall belőlünk - hogyan beszélünk, miképp gesztikulálunk. Néha észre sem vesszük, hogy egy-egy mozdulatunk hogy alázza meg a másikat. Mindezek kifejezéséhez egy kicsit szürreális hangulatú világba ágyaztam a cselekményt, amely nem mai korban játszódik. Leginkább kortalannak nevezném a darab idejét, a múlt század első feléből vett hangulatokkal dúsítva. Aztán mikor a malacok kezdenek emberré válni, bejön a fogyasztói társadalom képe is. |
Kezdeti koreográfiáiban szinte állati lényként volt jelen színpadon és filmen. Honnan jött az ötlet? A 80-as évek második felében együtt dolgoztam Árvai Györggyel, mi voltunk a Természetes Vészek Kollektíva. Balett-növendék voltam, szerettem volna nagy balerina lenni, de aztán másfelé fordult az érdeklődésem. Már akkoriban, tizenévesen Kafkát, Sartre-ot, Dosztojevszkijt olvastam, filmklubokba jártam, majd tizenhat éves koromban találkoztam Gyurival, aki képzőművészetisként főképp performance-ban gondolkodott, én pedig jelentkeztem hozzá. Minden megváltozott köröttem, becsöppentem egy olyan világba, ami nagyon tetszett. Akkor ez rádöbbentett arra, hogy én nem a balett világában érzem jól magam. Ma már ezt kissé másképp látom, tán a korom miatt már nem tudom annyira elutasítani a dolgokat. Fiatalként rögtön jött a tagadás, amiből persze nagyszerű dolgok születhetnek. Akkoriban csináltunk olyan performancokat, melyekben üvegdobozban táncoltam, vagy épp homokba ástak. Én voltam az a lány, akit el lehetett temetni a föld alá, az agyagba. Aztán ebből elég is volt, mert úgy éreztem, amikor már nő akartam lenni, úgy huszonhárom éves korom körül, hogy megváltozott valami bennem. Nem az van, hogy megszületünk és meghalunk, hanem közben élünk is, és ennek a különböző drámái és humora - ekkor derült ki, hogy van humorérzékem, amiről nem is tudtam - másfajta megjelenítést kíván. Tehát ekkor lett világos, hogy eddig, bár iszonyatos energiával tettem, amit kellett, mégsem teljesen magamat fejeztem ki a munkáimban. |
A táncban miképp érvényesülhet a humor? Van-e itt értelme a humor fokozatainak, létezik-e például ironikus tánc? Itthon, Magyarországon a koreográfiában nincs igazán humor. Épp ezért érzem magam sokszor magányosnak ebben a műfajban. Nálunk inkább ez a nagyon sokat szenvedünk, depressziósak vagyunk vonulat dominál. Mindez persze bennem is megvan, de az életben sem mindig szomorkodunk. Fontosnak tartom, hogy erősítsük a másik oldalt, és nem csupán a művészetben. A táncban általában a groteszk jelentkezik, elég a saját János vitézemre utalnom. A Kabarénál is erőteljesen van jelen a groteszk színezet. Az, hogy férfit nővé öltöztetünk, vagy épp fordítva, a nőt férfivá változtatjuk már maga humoros. De ez még csak az első lépés. Mindig is izgattak azok a személyiségek, amiket eltakarunk magunkban. Minden embernek van egy rejtett személyisége, és én azt az arcot szeretném megjeleníteni, amelyről a külső maszkok már leváltak. Ezért szeretem az olyan melegeket, akik bevállalják vonzódásukat. Amikor elmentem a Capellába, 1998 körül, hát az hihetetlen felismerés volt. Fantasztikus "nőkkel" találkoztam, és ez rávilágított arra, hogy én mennyire nem tudom magam bevállalni mint nő - hozzájuk képest. Létezik-e az a kategória, hogy művésznő és ez a táncművészetben illetve a koreografálásban-rendezésben mennyire hangsúlyozódik? Érdekes módon kevesebb a koreográfus és rendező nőben, aminek nem is sejtem az okait. Vannak jelen persze nők is, elsőként egyik példaképem, Pina Bausch jut eszembe, de tény az, hogy ha például van egy rendezői est, itt a Katonában, akkor egyedül ülök ott. Egy táncszövetségi ülésen is, ha összegyűlünk nagyon kevésen vagyunk. Mindig elcsodálkozom ezen, és küzdök azért, hogy bebizonyítsam, a nők is tudnak olyan művet létrehozni, ha nem jobbat, mint a férfiak. |
Nőként meg táncosként valami egészen újjal csöppent bele a hazai művészeti életbe. Milyen falakba ütközött, mikor az első önálló darabbal, az Estéllyel feltűnt? Nem figyeltem ezt. Sosem kedveltem az úgynevezett #8220;büfézést", nem szerettem kijárni a dolgokat, mindig a munkáim alapján léptem kicsiket előre. Persze ilyenkor kényelmes, hogy az ember nő, hiszen így tudja magát butábbnak mutatni, és ez egyfajta taktikaként sokszor bejön. Olyan helyzetekben, amiket ki akartam kerülni, legyen szó politikáról, vagy bármiről, mindig ilyen módon lehetett kedvesen elsimítani a dolgokat. Az, hogy nem vagyok agresszív, hogy nem tudtam sosem kiharcolni erőszakossággal bizonyos előnyöket szintén a nőiségemnek köszönhető. Életemben egyszer sem tudtam elmenni például egy bankvezér elé miniszoknyában jópofáskodni, hogy legyen pénzünk, pedig az nagyon kéne, a társulat is jobb helyzetbe kerülhetne. Emiatt nincsenek is csak állami támogatásaink, illetve pályázati pénzekből dolgozunk. Hogyan és mikor irányult Bozsik Yvette-re először nemzetközi figyelem? Például most kapott újra díjat Edinburgh-ban Ez már a hetedik díjam ott, és a legelsőt is ott kaptam, 1988-ban. Akkor Richard Demarco, az ottani fesztiváligazgató látott engem a Szkénében, akit Mészöly Szuzy hozott el, aki akkor a Sorosnál dolgozott. Richard vitte ki végül Edinburgh-ba a darabot, ami akkora sikert aratott, hogy alig engedték, hogy hazatérjünk. Rögtön az Independent-ben egy nagyinterjú jelent meg velem. Ezek nagy dolgok, és mi fel sem fogtuk ezt akkoriban. Húsz éves voltam. 1993-ban mentem újra a fesztiválra, akkor már saját társulattal, egyedül, Árvai Gyuri nélkül. Ez nagyon fontos volt nekem, hisz addig minden egyes alkalommal meg kellett hallgatnom, hogy belőlem senki nem lesz nélkülük, férfiak nélkül. Erőteljesen dolgozott bennem az, hogy megmutassam képes vagyok minden ilyesféle támasz nélkül is alkotni. Az idei díjat a Holtodiglanra adták, amit VATI Tamással táncolunk. A bemutató 2000-ben volt a Trafóban, egyik kedvenc darabom. Külön elismerés, hogy több ezer produkcióból választották ki ezt a munkámat. |
Másfelé is járnak a darabokkal? Elég gyakran, de sajnos ez egyre nehezebb, mivel olyan koreográfiákat készítek, amelyek nehezen mozdíthatóak. Először csak egy hátizsákkal utaztunk, nem volt semmi díszlet, most meg minimum egy kamionnyit kitesznek a kellékek. Megnehezítem a saját dolgomat, sokkal bonyolultabb így utaztatni a produkciókat, de most ilyenek jönnek belőlem. Edinburgh-ba például a Kabarét szerettem volna vinni, de nem lehetett megoldani. A Dadaistákkal is ugyanez volt a probléma, így hát maradt a kétszereplős Holtodiglan. Mindegyik darabjánál nagyon hangsúlyos a zene A zene alapvető. Néha úgy veszek cd-ket, hogy meg sem hallgatom mit is vásároltam, csak a borító alapján tájékozódom. Az Állatfarmnál egyből éreztem, milyen zenei irányt szeretnék, és ahhoz képest kerestem a zenét. Nagyon sok népzene van benne, indiai és nepáli zenék, de a húszas-harmincas évek klezmerzenéje megjelenik a körtáncokban. Schnittke és Ligeti György munkáit gyakran építem be a munkáimba, ebbe is. Kicsit nosztalgikus hangulatú zene, megtörésekkel. Általában én válogatok, de például a Vagina monológoknál Vajdai Vilmos volt a zenei szerkesztő. Van egy svájci zeneszerző is, akivel sokat dolgozom együtt. Ő kimondottan nekem komponálta többek között a Holtodiglan, az Estély, az Úrnő, a Dadaisták zenéjét, de dolgozott nekem Faragó Béla és Lajkó Félix is. Saját zeneszerzővel nagyon időigényes együtt dolgozni, épp ezért sokszor kész anyaghoz nyúlok. Mindent fogyasztok a klasszikus zenétől a modernekig. Azt hiszem a rap az egyetlen, amit még nem használtam fel. |
Hogy jutott eszébe, hogy saját társulata legyen, és hogyan tudja ezt már évek óta összetartani? A Társulat 1996 óta működik, a következő évben már támogatást is kaptunk, amire minden évben pályáznunk kell. Olyan embereknek köszönhetem ezt, akik valóban fontosnak tartották, hogy a kortárs tánc Magyarországon kiemelkedjen, és hogy az a pár ember, akik évek óta foglalkoznak ezzel bizonyos színvonalon, azok tudjanak maguk köré egy csapatot szervezni úgy, hogy ez ne egy ad hoc felállás legyen, hanem lehessen havi fizetéseket adni, fix próbahelyet fenntartani, tréningeket működtetni. Egészen más így, és én megtapasztaltam, mi a különbség. Régebben, ha eszembe jutott egy darab, szóltam három embernek és belevágtunk, most pedig egy-két éves művészeti tervekben gondolkodom, próbatábla van, megnőtt a felelősségem is, ami azzal a kellemetlenséggel is együtt jár, hogy főnök vagyok. Főnöknek lenni nagyon rossz, nem egy hálás dolog, kellemes része viszont például az, ha egy fiatal megkeres, és én tudok segítni. Sokan fordulnak hozzám, ennyit nem bírok el, de be lehet járni hozzám tréningekre. Én semmilyen segítséget nem kaptam, tudom milyen nehéz elindulni. A kezdetekkor csak Imre Zoltán volt az, aki lehetőséget adott a szegedi Balettnél, hogy koreografáljak. A Katonához az egész társulattal jött? Nem. Itt 1993 óta vagyok szerződésben, mint koreográfus, mozgástervező. Aztán úgy alakult, hogy minden évben színpadra állíthattam egy saját darabot, mozgástervezésre már nem is kérnek fel. Az igazgató, Zsámbéki Gábor soha nem szólt bele a munkámba, hagyott dolgozni, és ez a fajta szabadság, amikor mégis tartozok valahová nagyon fontos nekem. És külön jó, hogy ez egy ilyen színvonalú helyen válik valóra Fotó: Peti Péter (Terasz) |
