| Itt mindenki színesbőrű és mindenki rasszista. Mindenki egymás ellen és mindenki egymásért. Még e barbár és állatias világban is rá kell jönnie az emberszerű lényeknek, egymástól függnek. Egymás karjától, erejétől, tekintetétől. Egyedül nincs létezés. Egyedül, halál van. És ha van két ember, szükségszerű a birtoklási vágy. Egyik a másik fölött. Nem lehet egyensúly soha. Kell valami emberi. Valami gyarló. Harc valamiért. Valakiért. Mindegy, mi a cél, felül kell kerekedni. A színpad végeiben álló magányos itatók pedig, melyek az életet adó vizet kínálják, mindig kapaszkodót nyújtanak a testeknek. Egyfajta barbár élvezés minden korty víz, minden megmártózás. Ez nem megtisztító szenteltvíz, ez a puszta mocskos, homokból feltörő nedve. Valami ilyesféléről szól a Közép-Európa Táncszínház fizikai táncelőadása. Feszült, agresszív, mégis reális. És nagyon emberi. Tele repetatív elemekkel, melyek olykor kánonban kapcsolódnak össze a valósággal. Nincs megállás. Örök körforgás van. |
 |
 |
|
| Ebben talál menedékre a puszta népe. Egy elvadult törzs utolsó tagjai. Akik néha bántják, megbántják egymást, máskor hosszan és lassan ölelkeznek egymás menedéket nyújtó karjai között. Horváth Csaba, a koreográfus a zenét is végletesen válogatta. Talán a Doors állatiasan tiszta muzsikájával találta meg számomra, a legpontosabb mondandót. A másik szükségességét minduntalan, miközben nem átallunk folyton másfelé kacsintani. Mert tudjuk, van fogódzó, egy biztos pont. Hogy élvezzük, amit és ameddig lehet. Még ha képtelenek is vagyunk a teljességre. Horváth véglényei nem ismerik a teljesség fogalmát, de talán saját életterükben a lehető legtöbbet képesek nyújtani. |
 |
 |
|
| A táncosok különbözők, mindőjük egy kicsit másképpen értelmezi a mozdulatokat, amitől az egész olyan emberi. Nem teljesen pontos, inkább esendő. Esetleges. És ettől szép. Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Szent-Ivány Kinga, Bora Gábor, Vida Gábor és Rogácsi Péter mind egy-egy különálló egyéniség, miközben az általuk formált karakterek rémesen egyszerűek és szánalmasak. Ami életben tartja őket, az maga az életért folyó harc. Megrázó, megindító és félelemetesen emberi. Mint ahogy Móricz Zsigmond novellája is, mely alapján az előadás készült. Kár, hogy ilyen borzongatóan valóságos. Hogy ez nem mese. |
