| Kis gyerekként láttam utoljára huzamosabb ideig Sas József műsort. Azóta ösztönösen továbbkapcsoltam az első pár mondat után. Most mazochizmusból és kíváncsiságból, de végigültem. Csengery Adrienne jelszava a minőség volt, lássuk. Illetve sajnálom, hogy meghalt Hofi Géza, mert a humor műfajának tényleg ő volt a királya. Jó, az első tíz percben egyet nem nevettem, de aztán igen. Mi zavart? A playback. Az igénytelen zene, a tempótlanság, az olcsó poénok. Valaki mögöttem azt morogta, hogy hülye kurva. Úgy gondolom, a színpad felé küldte az üzenetet. Volt négy leányka a színpadon, látványelemként funkcionáltak, táncikáltak ide-oda, míg a nagy színészeink átöltöztek. |
 |
 |
 |
 |
| Ez előadás zeneiségét a vásári jelző illeti meg, olyan minőségű, amilyen a vásárokon, vagy lagzin szoktak megszólaltatni, másnéven szintetizátoros gagyi. Ha direkt gagyiznak, az humorforrás, ha nem, akkor unalom. Az operaház fantomja zenéjét áttették kabarésra, olyanra, ahogyan a többi zenéjük is feltehetően szólni szokott. A közönség nagyja röhögött, és igaza volt, szórakozni érkezett, megkapta, amire vágyott. Ez politikai és közéleti kabaré volt, ha ebből a szempontból vizsgáljuk, felfedezhető benne némi törekvés a korrektségre, de inkább bal oldalról csapott le a Sas. Ez baj? Nem tudom, ugyanúgy nem tetszik, ha valaki jobbról humorizál, mint mondjuk a Fábry az utóbbi időben. Ha nem is művészetről van szó, csak hakni-móka az egész, akkor is. Viszont a politikai világszemlélet alapján működtetett előadásban a közéleti felhang néha átcsap egyetemes emberibe, s ekkortól működik a minőség. Ekkortól majdhogynem van olyan aktuális, didaktikus mondanivalója az előadásnak, mint a kaposváriak Egy szöge. És uram bocsá, néha színházilag is elérik a jó értelemben vett kollégiumi diákökörködés szintjét, ahol mindent szabad. Még igazat mondani is. |
 |
 |
 |
 |
| A négy nyelven beszélő hajléktalan figura és az amerikai turista párbeszéde a magyar feltalálókról és Nobel-díjasokról oda futott ki, hogy egy zsenivel itt mindjárt találkozhat a turista, mert déltől övé a koldus placc. Vagy a szokványos meleg sztori, egész mókásan megoldott poénokkal, már nászútra választ repülőjegyet az egymásba szerelmesedett két fiúka, mikor is egyikük Népszabadságot, másikuk Magyar Nemzetet húz elő, s persze rögvest megindul a hülye köcsögözés. Azt írtam, persze, hogy megindul. A közelgő hétvégén EU választások, a magyar közéletben szinte ugyanez zajlik. Még egy nagyjelenet említésre érdemes: Sas ravatala, s az ott elmondott beszédek, a mélymagyar, az ortodox zsidó, és a roma, mindenki saját halottjának érezte a nagy halottat, majd össze is verekedtek. Szóval lehetett azért nevetni is, de nagyon lapos, tempótlan volt az egész, nyüzsögtek a hangtechnikai és hangképzési bakik, kiderült, Sas József sem rendesen énekelni, sem rendesen beszélni nem tud, sokszor hallani sem lehetett, pedig a kamaraszínházban jó az akusztika. Tizennégy évi rendszeres színházlátogatás és lassan tízévnyi rendszeres kritikaírás alatt immár kijelenthetem, kifejlődött bennem valami, amit lehetne gyorsalvás-reflexnek is hívni, s rögvest működésbe lép, mihelyst valami talmi, unalmas történik a színpadon. Most is beindult, az első rész első tíz percében, majd a második részben többször is, még az elnyújtott tapsrendbe is sikerült belealudnom. De ha Sas József ebből a színvonalból vígan megél, még díjat is kap érte, hát miattam aztán ne változtasson, mert megígérem, többet nem fogom megnézni az előadásait. Egyszer bőven elég volt. Fotó: Peti Péter További képek: ppphoto.terasz.hu |
