Atomcsapda (K-19 The Widowmaker)

Az 1972-es észak-írországi Derryben végrehajtott angol vérengzésre a Véres vasárnap című film emlékeztet, a Vatikán viszonyát a Holocausthoz az Ámen boncolgatja, a hidegháború egyik különösen feszült epizódját, a hatvanas évek elején balesetet szenvedett orosz atomtengealattjáró történetét pedig az Atomcsapda című film dolgozza fel.
E téma a Kurszk tragédiája óta különösen aktuális, és az amik gyorsan reagálnak a piac elvárásaira.
Az orosz hadvezetés 1961-ben az egyre fokozódó fegyverkezési verseny lendületében állította hadrendbe a K-19-es számú atom-tengeralattjárót, méghozzá kapkodva és sietve, vállalva az ebből fakadó kockázatokat, nehogy lemaradjanak az USA mögött. A K-19 a sarkkör jege alatt végzett járőrszolgálatot, míg egyszer csak szivárgás lépett fel a reaktorban, amely halálos csapdává változtatta a tengeralattjárót.
Alapvetően kétféle tengeralattjárós film van: a német és az amerikai. A német tengeralattjáróban a félelem izzadtságától párás a levegő, a halál kergeti a kis lélekvesztőt.
A cél ezekben a bádogkasznikban a besorozott kisember túlélése. Mivel a háború a németek számára elveszett, így a tengeralattjáróik sem győzhetnek, a film célja nem lehet más, mint a szorongás-sűrítmény bemutatása, ahol rossz célokért halálba hajtott szerencsétlenek próbálják megúszni azt, amit nem lehet megúszni.
A háborús eszköz, a hajógyilkos fémskatulya, amely maga is ellenséges közegben, a mély és állandóan betöréssel, elnyeléssel fenyegető sós víz mélyén evickél a bentlakók számára is állandó fenyegetés, úszó koporsó.

A némettel szemben az amerikai tengeralattjáró a dicsőség díszdoboza, a veszélyek közepette is szinte kívánatos hely, amely győzelemről győzelemre suhan, tengerek és óceánok éke, a szabad világ kardhala. A különbség nyilván a győzelem és vereség attitűdjéből származtatható.
A legérdekesebb azonban az, amikor az egyik fél a másikról csinál filmet. Ilyen volt például az Oscar-díjas Vadászat a Vörös Októberre vagy részben az U-571, és ilyen amerikai film az Atomcsapda is. Az ilyen típusú filmeknek egyik legérdekesebb vonása, hogy ezekben az oroszok valójában amerikaiak, a Vadászat a Vörös Októberre esetében csakúgy mint az Atomcsapdában.
Generálistól közlegényig mindenki ugyanúgy viselkedik, és ugyanazok a patentek jönnek elő, mint az összes többi hollywoodi tengeralattjáróban. A szovjet-orosz fílinget mindössze a vodka, a guggolós tánc és a váll-lapokon lévő cirill betűk és néhány homályos, elnagyolt politikai közhely jelzik. Annak a bizarr, nonszensz és irracionális világnak a lényegi elemeit, ami a szovjet időszak politikáját és hétköznapjait jellemezte, a jenkiknek továbbra sem sikerült elkapniuk.
Megmaradnak a hazai szabványoknál, a sziklatekintetű, rendíthetetlen, elegáns parancsnoknál, az önfeláldozó, naiv, de jópofa közlegényeknél, a szigorú, célratörő tábornokoknál.
Kor- és hangulatfestés terén tehát a megszokott biztos közepesre számíthatunk. Na de hátha a kalandelem felröpíti a filmet, gondolja az egyszeri néző. Az ismert kamarahelyzetből (sok jó/rossz ember kis helyen) sajnos kevés eredeti szituációt sikerült kipréselniük az alkotóknak. Jobbára az ismert és már sokszor látott elemekkel operálnak.
Azonban ha meg nem is váltják a műfajt, a leckét azért tisztességgel felmondják, derék iparosmunkával sikerül mérsékelten izgalmassá tenniük a filmet.