A fesztiválról lehetetlen egy pillanatra is megfeledkezni, hiszen lépten-nyomon komédiásokba botlani a belvárosban. A Király utcán sétálva papírmasé ökrös szekéren rikkant nagyokat a Kabóca Bábszínház egyetlen szereplője, Futó Ákos, a színház mellett pedig nagyobb közönség gyülekezik a londoni Mr. Punch falusi illemhely méretű csíkos paravánja előtt. Kemény Henrik előadására már egy hónapja elfogytak a jegyek, a művészt ért baleset ellenére azonban megjelenik a baranyai gyerekeknek, hogy köszönthesse a pécsi "pajtikákat".
A kimondhatatlan nevű francia bábegyüttes, a Théatre du Rugissant and Compagnie Des Chiffonniéres Moby Dick-je nem csupán a bábszínázi előadások között megy élményszámba; Ahab kapitány Pequod nevű hajója könnyedén szállhatna versenybe más műfajú színházi előadásokkal is. Az együttesnek nem csupán a neve bonyolult, hanem Christophe Mora rendező remekbe szabott technikája is. A tökéletesre csiszolt megoldások, az ötletesen megszerkesztett és kivitelezett - a másodpercek töredéke alatt lezajló - jelenetváltások jó tempójú, dinamikus előadást eredményeznek. A gondosan kitervelt dramaturgiai építkezés miatt az ötvenperces játékidő fél órának tűnik. A helyenként nehézkesen érthető, francia akcentusú, angol nyelvű játék ellenére sincs az előadásnak olyan jelenete, amely gyengébbre sikerülne az előzőnél, így a játék teljesen kiegyensúlyozott és egyenletes. Kiemelkedik viszont a cselekmény tetőpontján erőteljes dobszóló kíséretében megjelenő címszereplő, az óriás cet Moby Dick, hogy a gyerekeket halálra rémisztve, ijesztően nagy állkapcsával kapjon a közönség felé, akár egy cápa egy 3D-s filmben.
A történet szerint Ismäel - a kiltben színre lépő skót bábfigura - álma, hogy bálnavadász hajóra szállhasson és mit sem törődve a próféta jóslatával, feljut a rettegett kalózkapitány hajójára. A gonosz Ahab azonban őrült megszállottságával veszélybe sodorja hajóját és végül a hatalmas vízi szörnyeteg a legénységgel együtt nyeli el a vitorlást. A borzalom egyetlen túlélője a lelkes Ismäel, aki a tengeren hánykolódva teljesíti be a próféta jövendölte végzetét.
A különböző karaktereket a mozgások pontosan ábrázolják. Szimultán játék folyik, a bábokat mozgató és megszólaltató művészek együtt élnek a figuráikkal. Mimikájuk és gesztikulációjuk a háttérben is jól kivehető - jelenlétük csupán fokozza a skizofrén színpadi állapot nyújtotta nagyszerű élményeket. A pálcikás bábok klasszikus vonalvezetésűek, az elrajzolt, kissé groteszk arcok mellett a hosszú ujjpercű, kifejező kezekre kerül hangsúly a művészien világított térben.
Az előadás fontos része az élőzene, amelyet öttagú együttes szolgáltat. Hasonlóan fontos elem az előadás helyszíne, a szürreális színházi miliő. A századokkal korábbi mutatványosok vándorszínházát idéző, saját, mobil bábszínházépületet hozott magával a francia együttes. A játék egyébként már a falakon kívül, prológszerű énekszámmal kezdődik, ahol két színész harmonikával és dallal invitálja a misztikus csodapalotába a nézőket.
Az előadás legnagyobb erénye az összehangoltság és ezáltal nem szenved csorbát az a színházi idea, mely szerint a játék, fény, hang, mozgás, zene jó arányban tartott művészi szimbiózisa összművészetet teremt.
A Vietnami Nemzeti Bábszínház előadása
A Vietnámi Nemzeti Bábszínház tradicionális vízibáb előadása már kevésbé kódolható az európai befogadó számára. Az együttes hagyományőrző programmal érkezett a kultúra fővárosába és a vietnámi nyelven zajló játék ellenére nagy közönségsikerrel játszott a jégpályán felállított, szokatlan színpadon.
A körülbelül negyven centiméter mélységű, elsötétített vízű medencében a rattanfüggöny takarásából érkeznek a "szereplők", máskor a víz alól bukkanak fel, hogy láthatatlan kezek mozgassák őket a hagyományos koreai színházi épületre emlékeztető ideiglenes építmény előtt. Ez a fajta bábművészet lehetne a színpad ékessége - hiszen a bábművészek teljes láthatatlanságával megvalósul a csoda: önállósulnak a bábfigurák és független lényként kelnek életre.
A technika különlegessége azonban csak ideig-óráig köti le a kuriózumra szomjazó néző figyelmét, a tartalmi utalások nehezen érthetőek, és kirekesztettnek érzi magát a befogadó. A vidéki Vietnám életképei (Munka a földeken, Csónakverseny, Halászat) hasonlóak az európai hagyomány bukolikus pásztorképeihez, ezért könnyen interpretálhatóak; közülük különösen kiemelkedik a Gyermekek játéka című etűd, melyben a bábművészek bravúros megoldásokkal élve a vízben úszkáló, ficánkoló, egymás nyakába mászó gyerekeket realisztikus könnyedséggel ábrázolják. A mitikus állatok táncai ( Főnixtánc, Sárkánytánc), harcai (Bivalyok harca, Két oroszlán harca) azonban már sokkal inkább elidegenítőbbek. A rövid történetek megértéséhez hiányzik a háttérismeret és a kulturális tradíció beható ismerete, így inkább csak a látvány felszíni rétegei hatnak; a sárkányok, halak, madarak mozgásának életszerű imitációit, a keleti pirotechnika látványos megmutatkozásait fogadja be könnyen a nyugati szem. A tizenöt etűdből álló bemutató látványos keresztmetszete a vietnámi tradicionális vizíbáb művészetnek és történetének; emellett ízelítőt ad a térség zenéjéből is.
