| Ina Rager Amerikai csendéletek című egyszemélyes előadása meglehetősen csendes. Nyugodt, kimért, elgondolkodó. Valahogy ilyesfélén viselkedik az ember, ha hosszú perceken vagy órákon át bámul egy csendéletet almával, abrosszal, virággal, vázával, nagyon extrém esetben élőlényekkel. Edward Hopper festményei, melyek Ragert ihlették, nem a megszokott értelemben vett csendéletek. Különleges, ahogyan a festő a fénnyel, az árnyékkal és a beszűrődő "természetes" napsugarakkal teszi élővé a csend képeit. Melyeken mind jelen van egy női test. Leginkább arctalanok e testek, csupán a domborulatok érzékisége kap jelentőséget. Vajon nem tökéletes képtelenség eltáncolni a csendet, a nyugalmat és a bágyadt szépséget? Nyilván van, akinek sikerülhet. Ina Rager azonban megtorpant a bágyadtságnál és a nyugalomnál úgy, hogy közben teljesen kívül maradtam. Az egyetlen, ami igazán sikerült a művésznek és Roman Hiksch rendezőnek, az a zeneválasztás. Négy kép és négy dallam, melyek mintha mindig is egymástól függtek volna. De sajnos ez nem elég. Tán az első két képnél még sejtettem, mit is akar megmutatni Rager tétován elgondolkodó mozdulataival. Mondhatni bíztatóan nyugtató és tán egész csöppnyit felkavaró volt a kezdet. Ám a harmadik jelenet koreográfiája és Dietmar Egle tervezte fényei már maximálisan értelmüket vesztették, hogy aztán az utolsó képnél megjelenő mezítelen test lényegében teljesen öncélúnak és funkció nélkülinek tűnjön. Én pedig, kívül az egészen már nem is vágytam belülre látni semmit. |
 |
| Amerikai csendéletek - Ina Rager |
| Ennek tökéletes ellentettjeként, igazi üdítő meglepetésként hatott Martine Pisani csupán elsőre véletlenszerűnek tetsző koreográfiája. Persze kellett hozzá három művész, akik nem egyszerűen (vagy kevésbé) táncosok, inkább színészek, bohócok és felejthetetlenül eredeti karakterek. |
 |
| Sans - Martine Pisani - Théo Kooijman, Laurent Pichaud és Olivier Schram |
| Théo Kooijman, Laurent Pichaud és Olivier Schram ritka mókás figurák. Egyikük naivan bárgyú, a másik kicsi, groteszk emberke, míg a harmadik magas, vékony és gyanúsan komisz arcú. És mindhárman keresnek valamit Sans (Nélkül) című előadásukban tényleg minden kelléket nélkülözve. Csak ők vannak hárman és a kongóan üres színpad. Meg a humor. Előadásukban kifigurázzák szinte kivétel nélkül az összes kortárs táncszínházi közhelyet, méghozzá a lehető legmókásabb formában. A testek összegabalyodásától, céltalan rohangáláson át, az improvizatívnak ható, ám abszolút kitalált "táncikálásig". Sőt meg is szólalnak, mesélnek és dudorásznak a jókora humorérzékkel és tehetséggel megáldott fiatalemberek, hogy az estét a lehető leggroteszkebb formában zárják le. Hogy utána még órákig nevessek, aztán további órákon át beszéljek arról, mekkorákat nevettem. És milyen érdekes, egy percig nem kellett azon gondolkodnom, miféle mélyértelmű mondanivalót akar rámsózni a francia társulat. Igazából meg akartak nevettetni, miközben bőszen keresgélték a természetes és a mesterséges létezési és megnyilvánulási formákat. Hogy megtalálták-e, arról halvány lila fogalmam sincs, de hogy hihetetlen nagyokat kacarásztam, abban egészen biztos vagyok. |
