Bajor Gizi egykori villája mindig csodálattal vegyes irigységgel tölt el, valahányszor megpillantom: rusztikus bája egyszerre ébreszt az emberben egy személyesen nem megélt kor iránti fájó nosztalgiát és égeti bőrünkbe az elvágyódás billogját. Az 1952 óta színészmúzeumként működő épület a Színházi Világnap alkalmából péntek este nem mindennapi, ún. rendhagyó tárlatvezetésre invitálta a látogatókat. Ezúttal a Maladype Színház vállalta magára a "kicsit másképp" feladatát, ami - ahogy az a későbbiekben világossá vált - az ő esetükben sokkal inkább a "nagyon másképp" szókapcsolattal jellemezhető. A körülbelül húsz-harmincfős vendégsereg a gyönyörű villa udvarán, a csillagos ég alatt téblábol: a hidegtől eltekintve a szerenádok jóleső várakozása, az - ezúttal idegenekkel való - együttlét örömének furcsán kellemes érzése uralkodik el.
Az egyébként is igen kedélyes hangulatot csak fokozza Balázs Zoltán művészeti vezető-rendező azon kijelentése, hogy a villában sajnálatos módon épp most ment el az áram, egyáltalán nincs világítás, de ne aggódjunk, a tárlatvezetés nem marad el. "Jól nézzék meg egymást, mert a végére valaki el fog tűnni" - szól a sejtelmes jóslat, majd a rémmeséket csillogó szemmel hallgató gyerekek lelkesedésével adjuk körbe a kiosztott mécseseket. A parkban hosszú bőrkabátos szellemalak komótos léptekkel kongatja a vészharangot, majd lassú menetben megindulunk a ház körüli első sétánkon. A mécses fénye szinte elvakítja az embert, ahogy a fal mentén araszolva próbál meg előrejutni a sötétben - a résnyire nyitott ablakokon sátáni zongoraszó szüremlik kifelé, a szabadba néha egy-egy kéz is utat talál.
Közben Balázs Zoltán, a múzeum részéről pedig Czékmány Anna mesél felszabadultan az utunkon látható helyszínekről. A kicsiny, rejtett ajtó, amelyen bejutunk, például ötven éve nem volt kinyitva: szinte már meg sem lepődünk, hogy az apró fürdőszobában maga Bajor Gizi vesz habfürdőt. A szellem tudomást sem véve rólunk suhan át soraink között, hogy aztán egy másik alkalommal Jászai Mariként, a színésznő bizarr madárgyilkos-epizódjában jelenjen meg újra. A Bajor Gizi Színészmúzeum zegzugos szobái, sötét titkokat rejtő enteriőrjei az apró mécsesek fényében egészen olyan hatást keltenek, mint Kubrick Ragyogásának néma csendtől terhes terei: nem tudhatjuk, hogy melyik szobában épp milyen rém vár ránk. Csak itt-ott, néha hallik egy-egy hátborzongató sikoly, harsan fel a színésznők szellemének démoni kacaja: a lépcső tetején láncfűrészt járató gyilkos és a porta asztalán vérbe fagyva fekvő lány pedig már az Amerikai Psycho-t idézi.
Mint kiderül, Bajor Gizi élete a valóságban sem sokkal maradt el az itt megelevenedő vízióktól: férje éppen abban a szobában ölte meg, ahol egy rövid időre most mi is részeseivé válhattunk a rémségeknek. Az idegeket komolyabban igénybe vevő vérfagyasztást persze jól irányzott humor előzi meg: idézeteket hallhatunk például a múzeum vendégkönyvéből ("Mindig visszajárok. Bajor Gizi"), amelyek már önmagukban is megérnének egy előadást. Végül valóban eltűnik egyikünk: a sors fintoraként éppen fotós kollégám, Dani, akiről nekem kell személyleírást adnom - kevés sikerrel. Azért szerencsére nem tapad a vére a kezemhez: csapatunk rövidesen felleli egy szekrény mélyén - némi vér és hullafehérség pedig még senkinek sem ártott meg.
A kijáratot keresve az az érzésem támad, mintha már napok óta bolyonganék az ódon falak között, ám ez nem a viszolygás, sokkal inkább a jóleső ismerősség érzése. Mintha tényleg találkoztunk volna a megidézett művésznők szellemével. "Gizinél bál van, minden este bál van!" - jut eszembe Kosztolányi után szabadon. Azt hiszem, ezentúl gyakrabban nézem majd a postaládámat. Hátha újabb meghívó érkezik Gizitől.
