Balikó Tamás beteljesületlen álma

A Pécsi Nemzeti Színház és a Dunaújvárosi Kamaraszínház "csak tizennyolc éven felülieknek" szóló közös produkcióját Szikora János alkalmazta színpadra, s az előadást is ő rendezte.
A díszleteket-jelmezeket Emmanuelle Sacchet tervezte. A harmincéves Bertolucci túl az új hullámos kísérletezéseken 1971-ben rendezte meg Az utolsó tangó Párizsban című, megrendítően szép filmjét, amely a szerelem, szexualitás s a végzet háromszögébe zárja főhőseit; egy kallódó negyvenes férfit és a világot éppen felfedező kamaszlányt. A film botrányos sikert aratott: többször is betiltották, s a rendezőt perbe fogták közszeméremsértésért.
Mai szemmel a film minden bizonnyal az újszerűségével hatott: bátran fityiszt mutatott az álszemérmes, prűd világnak. Története alig van, nem is a dialógusok, mint inkább a nonverbális kommunikáció tette fajsúlyossá. No meg az amerikai film mitikus alakja, Marlon Brando játéka.

A színházi szórólapból a nézők nem kapnak tájékoztatást, hogy Szikora valójában milyen matériából dolgozott, Bertolucci filmdrámáját mennyire kezelte önkényesen.
Már maga az erősen naturális, véres indítás az öngyilkossággal félrevezeti azokat a nézőket, akik a filmet nem látták, de azokat is, akik nem emlékeznek a történetre.

S ettől kezdve tanúi lesznek egy filmes vágástechnikával előre-hátra, oda-vissza folyó szerelmi és szexuális cselekménysornak.
Olyan naturális játéknak, ami manapság hazai színházainkban sem hat az újdonság erejével (meztelenkedés, bidére vagy WC-re ülés stb), csak akkor zavaró, ha öncélú, ha a színészek nem mernek elmerülni a játékban. Többnyire csak arra koncentrálnak, hogy mit takarjanak el magukból, vagy Balikónál a meztelen fürdőzésnél ne látszódjon ki az alsónadrág.

Az is visszatetsző, hogy a női főszereplő bátrabban kitárulkozik, a férfi színész pedig mintha szégyenlős lenne.
A meghasonlott Pault, Marlon Brando egykori szerepét Balikó Tamás játssza. Aki látta Brandót ebben a filmben, abban alakítása máig élénken él, annak ellenére, hogy a sztoriból esetleg alig emlékszik valamire.
Csak Brando néma tekintetére vagy megjelenésének kisugárzására, egy-egy gesztusára, kézmozdulatára, amit aztán nagyon sokan próbáltak utánozni. Balikóról köztudott, hogy sokáig civilként, színészként példaképének tartotta Brandót.

Bizonyára évtizedek óta vágyott erre a szerepre. Most nála beigazolódott a mondás: a hőn vágyott, végre megkapott szerep lebénította. Balikó álma beteljesületlen marad. Balikó sokkal jobb színész annál, hogy fejére olvassuk, mit nem csinál.
Természetesen szó nincs arról, hogy Brandót kellene utánoznia, csak a néző nem érti, miért szenved és szenveleg a Balikó alkotta figura, s mit eszik rajta a nála sokkal fiatalabb lány.

Verebes Linda formálja meg Jeanne-t, többnyire hitelesen. Vannak pillanatai, egyéni színei, amikor a néző úgy érzi, mintha Domján Edit nevetését hallaná. Jó rendezőkkel, sokat kellene dolgoznia, játszótársaktól színpadi rutint szereznie.
Dózsa Zoltán, Hayth Zoltán, Kóti Kati, Bódis Irén, Osir Liliana kis szerepük megformálásához nem sok segítséget kaptak a rendezőtől, így alakításuk is vértelen.

Fotó: Ilovszky Béla