| Azt kérték, írjak a Ványa bácsiról, a szerep megszületéséről, a próbafolyamatról, a rendezővel és a társakkal kialakult termékeny vitánkról. Én inkább beszélgetnék valakivel. Vagy valakikkel, akik 55 éve tartó életem apró rezdüléseinek, örömeinek, feszültségeinek, harcainak, sikereinek és kudarcainak részesei, hisz ezekből állt össze Ványa bácsi és persze a többi, az évtizedek alatt eljátszott, megélt és időnként átélt szerep. Ennek az összefonódásnak legaktívabb szemlélői az utóbbi öt-hat évben a lányaim. Ők látták legtöbbször az általam a színpadon eljátszott életeket és a mindenna-pok küzdelmeiben is érzelmi társaim. Igaz, még rendkívül fiatalok, 9 és 12 évesek, de a csodára ebben a korban vagyunk, voltunk a legfogékonyabbak. A legnagyobb varázslatnak a mesét tartom, és erre nevelem őket is, a színházban és este lefekvéskor, amikor olvasok nekik. Maugli, Vuk, Noé, Bambi, János vitéz vagy Henrik király, Cyrano, Sade márki, Othello, Ványa bácsi és még sorolhatnám a különös, egymástól eltérő, de velem mégis rokon lelkületű embereket és állatokat, akiket estéről estére a csoda szintjére emelünk, közösen, én a hangommal, gesztusaimmal, ők vágyakozó, a mindent befogadás képességével csillogó szemükkel. Ez a beszélgetés csak részben képzeletbeli, nagy része lezajlott közöttünk, csak az idő, mely mindent átmos és a történéseket nem eredeti sorrendjében juttatja az eszünkbe, változtatott rajta oly módon, mintha minden zavaros és érthetetlen lenne. De én remélem és hiszem, hármunk számára minden világos és érthető, az összefüggések, szerep és élet, mese és valóság között, és ahogy bennem, bennük is minden a helyére kerül. - Papa, amikor bejöttünk a nézőtérre, volt egy letakart kupac a hintaágyon, később persze kiderült, te vagy alatta, de addig eltelt még legalább húsz perc. Enynyi ideig mire gondoltál, hogy ne kelljen mocorognod? - Vukra vagy Bambira. Nekik is volt olyan pillanat az életükben, biztos emlékszel, amikor a létük függött attól, hogy mozdulatlanok legyenek. Nekem sokkal könnyebb dolgom volt. Azt képzeltem, a bokorban kuksolok, és jól elvackolom magam, körülöttem minden zöld meg melegbarna és páfrányillatú. Láttam egy mókust, kezében félig elrágott makkal, majd egy hatalmas szarvasbogár araszolt méltóságteljesen az orrom előtt. Mire elért hőn áhított búvóhelyére, elhangzott a végszó, s nekem, mint aki álomból ébred, Ványa bácsiként kellett válaszolnom. - - Ványa nem fél, csak szemlélődik, nem akar belekeveredni a jelenlévők helyzetébe fizikailag, csak saját lelkiállapotának változásait vetíti rájuk, egy mondattal, szemvillanással. Emlékszel Akelára, a Ridegfarkasra, amikor a Gyűlés Szikláján várja sorsának alakulását? Alatta a fiatal farkastömeg, ő meg mancsára hajtott fejjel figyel, néha összehúzza szemét, de mi tudjuk, mi játszódik le a lelkében. A mozdulatlanságban rejlő erő a farkascsapat viselkedésén érződik. A szándékot a többiek lelkéből kell előhívni, az akarást vagy nem akarást a társak mozdulatai, szavai keltik életre. Képzeld el Jelena Andrejevnát mint fiatal nőstényfarkast, aki attól borul ki, hogy Akela csak nézi. Persze Akela már öreg, alkalmatlan a hódításra, de a fiatal nőstény felkavarja a szívét. - Ezért kell az ötliteres uborkásüveg az udvarláshoz? - Nem, ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy rossz állapotban van, iszik. Az uborka orosz szokás szerint közömbösíti az alkoholt, meg talán kevésbé büdös, és így nem annyira visszataszító. De Jelenát nem hatja meg sem az uborka, sem a váratlan kitárulkozás. - De hiszen meg se hallgatott, otthagyott, magadnak mondtad el mindazt, amit neki szerettél volna. Mint amikor az autóban egy-egy hosszabb út alkalmával azt hiszed, hogy hátul alszunk, és hangosan magadban beszélsz. - Ebből is láthatod, hogy a színpadi lét szinte azonos a valósággal. Noé is csak mondta a magáét. De senki nem hallgatott rá. És általában rövid ideig tart. De ott, abban a pillanatban Ványának egyedül kell lennie, önmaga számára is most fogalmazódik meg először életének megoldatlansága és vágyainak teljesülhetetlensége. - És akkor jött a rózsa. János vitéz bedobta a tóba és övé lett Iluska. Te meg minden előadáson tönkreteszel egy csokor virágot. - Nem is. Csak szétmorzsolja, mert a sziromszőnyegen puhább a járás. De papa ne csodálkozz, a doktor sokkal izgalmasabbakat mondott, meg fiatalabb is. És tó sincs. - Az tényleg rossz lehetett, hozod a frissen szedett virágot, ők meg ájultan csókolóznak. Persze, ha csak ledobtad volna, akkor nem kellene minden előadáson friss rózsa. - Tudjátok, apátok mindig a komplikáltabbat, a bonyolultabbat, a mélyebben fekvő rétegeket szereti kutatni. Ványa belső gyötrelmét, végtelen feszültségét, tehetetlenségét, visszafojtott agresszióját egy eldobott virágcsokor nem mutatja kellően. Az, ahogy a rózsafejeket egyenként marokra fogja, szinte kisajtolva belőlük a levet, mintha a szerelmet csavarná ki magából, közelebb van a pillanatokon belül bekövetkező robbanáshoz. - Hú, az tényleg rémes volt. Szegény professzort, amikor nem találtad el, azt hittem, dühödben magadat lövöd le. - Ez különös. Erika, aki a darabot rendezte, szintén szerette volna, ha egy pillanatra magamra fogom a pisztolyt, de nem tudtam meggyőzni magamat, és végül ez kimaradt. - Viszont nem maradt ki a sírás. Színpadon még nem láttalak sírni. Az nehéz? Mire gondolsz, valami szomorúra? - Nem is tudom. Amikor elkezdtünk próbálni, sejtettem, ez kemény dió lesz. De Szonya segített. Emlékeztek még, amit a szándékról magyaráztam. Ez is valami ahhoz hasonló. De kell hozzá Szonya, a szavai, a gesztusai, a dorgálása, csendes, gyengéd, édes simogatása, mint mikor este jó éjszakát kívánunk egymásnak, és megjelennek az álommanók, és addig-addig fészkelődnek a szemetek sarkában, hogy kibuggyan egy csepp, és a szikrázó üveggömbön gurulva úgy érzed, bármire képes lehetsz, még arra is, amit korábban lehetetlennek gondoltál. |
További cikkek ebben a rovatban
