| Básti Lajos az 1945 utáni magyar színjátszás kiemelkedő - finoman fogalmazva is: "sajátos természetű" - színész-egyénisége volt. Igen, tudom, a sajátos természetű jelző magyarázatra szorul, de erről majd később. |
 |
 |
|
| 1970 | 1934 | |
| 1960. november 1. délután fél öt körül elfoglalom első öltözőszekrényemet, első munkahelyem a Nemzeti Színház, jobb oldali-díszítőtárának öltözőjében. Rövid kölcsönös bemutatkozások után máris megyünk föl az első emeleten lévő színpadra. "Ma este a Szentivánéji álom megy, te csak mindig a Jónisz Laci(bácsi) mellett legyél!" - mondja az előmunkásom. A hatalmas forgószínpad közepére egy óriási fát tervezett egy Oláh Gusztáv nevű bácsi, akinek a felmenőit a díszítő-szaktársak gyakran emlegették, mert hogyan is fogalmazzak? szóval sok díszletelem nagyon nehéz volt, mert több színész is föl mászik rá. Másfél óra alatt "beállt a díszlet", kicsit körbevezet "Jóniszlaci", a sűllyesztő-től a zsinórpadlás-ig. Otthonosan érzem már magam, fütyörészve ballagok tovább a nézőtér irányába, amikor egy sztentori hang figyelmeztet: "a színház nem kocsma, Thália templomában nem fütyülünk!!!" Igen így három felkiáltó jellel mondta. Ijedtemben azonnal az öltözőbe osontam és várakoztam egészen addig, amíg jóniszlaci nem szólított, kérdezte, hogy tudom e jó hangosan szívni a fogamat, mert erre a tudományomra nagy szükség lenne. Amikor "ellenőrizte", közölte: jelenésünk van. |
 |
| Hamlet(ek) Ungvári László-Básti Lajos-Major Tamás |
| A mi jelenésünk abban állt, hogy a színpad szélén, a forgással ellentétes irányban egy bokrot kellett vinni különböző sebességgel. (Ennek az volt az értelme, hogy így a néző úgy látta, hogy forog az egész erdő.) Időnként azonban megálltunk hosszabb időre, így jutott idő a bámészkodásra, a számomra szokatlan, csodálatos kulisszák mögötti világban. A következő jelenetre készülődtek a gyönyörű, jelmezbe öltözött szereplők. Odasúgta jóniszlaci, hogy "amikor újra elindulunk és a mellé a hatalmas, királyi jelmezben állóhoz érünk, akkor jó hangosan szívjam a fogam, mert ez végszó annak a színésznek. Én legjobb tudásom szerint teljesítettem az "instrukció"-t, még a karzaton, de talán a Népszínház utcában is lehetett hallani. Az a nagydarab ember furcsákat kezdett kiabálni, amit nem értettem, mert a zene elnyomta a szöveget, és a bokrot is gyorsan kellett vinni. |
 |
| A két Bólyai: Básti L.-Kálmán Gy.-Pápai E. |
| Amikor a függöny összement és a szünetben átdíszítettünk, Az a színész még mindig balhézott a színpadmesterrel valami miatt. Kérdeztem is jóniszlacit ki az, és miért morog. Ő a Básti Lajos! Emlékeztem a nevére, meg az emeletnyi nagyságú képére, mert a Reáltanoda utcában naponta mentem el a mozi-plakátokat festő műterem előtt. Ott láttam az arcát valami sín és vonat között. A filmet is láttam, amelyben Ő Matuska Szilvesztert alakította, aki fölrobbantotta a biatorbágyi viaduktot. Két nap múlva a Budai Nagy Antal volt műsoron, akkor tudtam meg, hogy Kós Károly nemcsak építész, hanem drámaszerző is. Abban az előadásban is "jelenésünk" volt jóniszlacival. Egy hatalmas trónus mögött álltunk úgy, hogy a néző minket ne lásson, és gyors-változásban kellett kivinnünk. "Amikor a Básti föllép a trónusra, szívd a fogad, mert az végszó a jelenet végére"- mondja az én fölöttesem. Én a már bevált módon büszkén teszem a dolgom, kezdődik a gyorsváltozás, Básti üvölt: Ki volt az??? Én mit sem sejtve cipelem a trónust, amelyet a jóniszlaci eldobott - a kezem majd kiszakadt - és nézem hová rohan mentorom, akit Básti üldöz. Gyorsváltozásban nem volt idő már, mert kezdődött a következő jelenet, amelyben az üldöző is szerepelt, így az előadás végén kellett raportra menni az öltözőjébe. Nem szaporítom a szót: Básti - egyebek mellett - gyűlölte, ha valaki szívta a fogát, ezt tudták a régi díszítők, és ha új ember jött mindig "megszívatták a fogát", hogy Őt bosszantsák. |
 |
| A tizenhetedik baba nyara: Mászáros Á.-Básti L. |
| Ezután a "szivatás" - a szív szót hosszan, ragozott formáját mindig röviden akarta hallani - utáni napon, a hirdetőtáblán megjelent egy hirdetmény, amely tudatta:
"Básti Lajos elvtársnak! FEGYELMI HATÁROZAT Básti Lajos színművészt alacsonyabb munka-beosztásba sorolom, oly módon, hogy fizetését hat hónap időtartamra 50%-al csökkentem. INDOKLÁS: Básti Lajos folyó év október 28-án az Ember tragédiája előadás szünetében inzultálta X.Y. nyugdíjas perolin kezelőt*, akit csak Zsolt István főügyelő gyors közbeavatkozása mentett meg a tettlegességtől. Amennyiben a hat hónap alatt ismételt fegyelmezetlenséget tanúsít a színház dolgozóival szemben, akkor a Fegyelmi Bizottság javaslatára a munkaszerződését felbontom. Major Tamás Budapest, 1960. november 4." *perolin kezelő: az a személy, aki előadás előtt és a szünetekben egy permetező eszközzel (illatosított vízzel) a port megszünteti a színpadon. (a szerk.) |
 |
| A perolinos |
| A fentiek is igazolják, hősünk nem volt könnyű ember, de a tizenhét év alatt, amelyet vele dolgozhattam, kiderült, hogy az esetek döntő többségében nem ok nélkül "balhézott". Nem viselte el a hanyagságot, maximális odafigyelést várt el a környezetétől, csak akkor, és azokkal volt összeütközése, akik nem végezték az elvárható módon a munkájukat. A legtöbb problémája a fűtőkkel volt. Nem bírta a "meleget", azért írom idézőjelben, mert az Ő hőérzete eltért az átlagostól. Különösen a kisebb légterű Katona József Színházban voltak óriási botrányok: télen kinyittatta az ajtókat, a közönség sokszor bundában ült a nézőtéren. Sokan a bérletük visszaváltásával fenyegetőztek. |
 |
 |
|
| ...ebből több mint ötszázat játszott | Megjelenése óta az Ádám(ok) bibliája | |
| Természetesen az ügyek mindig elsimultak, mert fantasztikus színész volt, amikor minden a rendes mederben haladt tüneményes tudott lenni. A másik vesszőparipája a világítás volt. Olyan és annyi fejgépet követelt, amitől mások már megvakultak volna. Azt akarta, hogy az utolsó sorban is lássák az arcának legkisebb rezdülését is. Hallatlanul kényesen ügyelt a helyes beszédre - több évig tanította is a Főiskolán -, de nemcsak a színpadon, hanem az élet minden területén. Amikor ügyelői tevékenységem megkezdésekor első alkalommal szóltam bele a mikrofonba, amely a színház minden helyiségében hallható hát mit mondjak. Óriási botrány lett. Természetesen utánozni akartam az egyik kollégámat, aki igen dallamosan tudott a hívóba beszélni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott: nekem ez nem állt jól! Mit nem állt jól csúfosra sikeredett! Kicsapódott Básti öltözőajtaja és üvöltve "tájékozódott", a tehetségtelen, beszédhibás, kiléte felől. Zsolt István, akit Ő nagyon tisztelt mentett meg oly módon, hogy megkérte: tartana-e beszédórát nekem. Ez annyira meglepte, hogy azonnal ráállt és több mint tíz alkalommal foglalkozott velem. Pedig pályája elején Ő is sokat szenvedett, amíg megszabadult zalai tájszólásától. |
 |
| Az ember tragédiája: Básti L.-Lukács M.-Major T. |
| Berger Rezső keszthelyi rövidáru-kereskedő fia valójában nem színész akart lenni, hegedülni tanult Árvai Tigris Jánostól, a helyi cigányprímástól, írónak vagy orvosnak készült (hallgatott is egy szemesztert az egyetemen), de egy véletlen találkozás megváltoztatta elhatározását. Megismerkedett a Keszthelyen nyaraló Mányai Lajos színiakadémiai növendékkel, aki olyan hatással volt rá, hogy ősszel jelentkezett és felvették Ódry Árpád osztályába. 1932-ben huszonhárman kezdték az évfolyamot, végül, akik végeztek: Fónay Márta, Gobbi Hilda, Móri Lucy, Perczel Zita, Szörényi Éva, Básti (Beregi) Lajos, Horváth Ferenc és Gellért Endre. Pályája elején a rendkívül jó megjelenésű férfit beskatulyázták a "szépfiú" szerepkörbe, amely sok csalódást okozott, neki. Az orrát megoperáltatta, mert nem akarta, hogy olyan "zsidósan" görbüljön, egy olyan korban, amikor erre nagyon odafigyeltek, és ez gonddal járhatott. A Beregi nevet Beregi Oszkárra való tekintettel Básthy-ra változtatta, a kor szellemében -thy-nal. Amikor a történelem származása miatt leparancsolta a színpadról, írói vénáját hasznosította. 1942-ben saját kiadásban megjelentette Sziréna című kötetét, amelyet 1962-ben követett - a több mint ötszázszor játszott Az ember tragédiájára utalva - a Mire gondolsz Ádám című könyve. Az új Nemzeti Színház felépültekor - amelyért oly sokat harcolt hiába - a bejárat két oldalán egy-egy hatalmas oszlop tetejére a szobrász, az "örök Ádámot" és "örök Évát" Básti Lajost és Lukács Margitot mintázta meg. |
 |
 |
|
| Iodipusz | Hamlet | |
| A munkaszolgálatot és a háborút követően a Nemzeti Színház szerződteti, amelyhez - egy pár évi vígszínházi kitérőt leszámítva - haláláig hű maradt. Ekkor indul valódi színészi pályája. A világ drámairodalmának szinte minden főszerepét eljátszotta, filmek és tv-játékok sorában nyújtott felejthetetlen alakítást. Legendás volt klasszikus versmondása, amelyet a Magyar Rádió archívuma őriz. Éveken keresztül a Színházi Dolgozók Szakszervezete elnöki tisztét is betöltötte. Az élet által meggyötört ember, színészetében hasznosítja a keserű tapasztalatokat, a háború alatti üldöztetést, bujkálást (amelyről soha nem beszélt), mind gazdagították művészetét, valamint, az alább olvasható részlet a Sziréna című kötetéből, amely talán választ ad a sajátos természetű jelzőre is. |
 |
 |
|
| Lear király | Harpagon | |
| Morfium
Bajok voltak odahaza. Sok doktor járt anyámhoz, egy sem tudott semmit. Garmadában állott a kis asztalon a sok orvosságos üveg, kenőcs, meg por. A végén anyámat fölvitték Pestre. Operálni. Valami bélbetegség volt. Nem mondott nekem semmi többet. Ketten ültünk apámmal ebédnél, vacsoránál. Szótlanul ettünk. Utána ő olvasott, én tanultam a leckét. Csend volt. Minden nap írtunk anyámnak. Én csak pár sort a végére és minden nap kaptunk is levelet. Aztán megjött szegény, nagyon gyengén, nagyon sárgán, de pár hét múlva újra elvitték, újra operálták. Mikor ebből a betegségéből haza ért, elkezdődött az igazi haddelhadd. Éjszakánként futkostunk apámmal, hol vizespohárral, hol borogatással - ilyenkor nekem mindig el kellett fordulnom -, hol doktorért, injekcióért. Ahogy lábra állt, még rosszabb lett. Kibírhatatlan volt az állandó veszekedés, a hajtépés, a sikoltozás. Apám szótlan volt és sápadt. Egyik nap mondta, hogy utazik Pestre, elintézni valami üzleti dolgát. Esti vonattal ment. Éppen lecsavartam a szobámban a villanyt, amikor benyitott. Csúnya idő következett ránk. Anyám összeroppant, én iskolába jártam. Karikás szemekkel, holt fáradtan a virrasztott éjszakáktól és halálosan szégyenkezve. Mindenki utánam bámult az utcán. Rettenetes botrány volt ez a kis városban, mert hogy valaki meghal, vagy öngyilkos lesz, vagy megöli, hát istenem - hagyján. De így eltűnni szőrin-szálán, hiába minden újsághirdetés, rádió-körözés, sikoltozás, minden, minden erről hetekig sustorgott a város. Anyám minden éjszaka idegrohamokban fetrengett. Hol magánkívül ütött, vert, pofozott engem, hol sírva csókolgatott, hogy nem bírhatom én ezt ő mellette, tönkre tett bennünket a piszok apám és hogy ő meghal, öngyilkos lesz, mert nem tud élni nélküle. Imádja. És itt hagyott az a piszok. Romlott nagyon a dolog. Esténként jött a doktort és szúrta belé a morfiumot. Olyan adagokat kapott már, hogy négy embernek is halálos lett volna. Napközben feküdt, vagy ült, riadozott, szaladtam az ágyához. Kínba torzult az arca és magánkívül pofozott, tépte a hajamat. "Drága egyetlen Fiam! Nyugodj meg. Te láttad kínjaimat és nem ment tovább. Arra kérlek, hogy légy jó és becsületes és majd imádkozom érted, hogy a Jóisten óvjon meg minden rossztó. Vigasztalódj, mert fogalmad sincs, milyen jó már nekem, hoszen sokat, olyan sokat szenvedtem. Csókol milliószor drága egyetlen fiacskám. Rohantam a Fő-térre. Ott álltak a bérautók. Beugrottam az első sofőr mellé és mondtam, hogy hajtson ahogy tud Hévízre. Bámult mint a birka, mi sürgős nekem januárban a szomszédos fürdőtelepen, hiszen üres ott minden. De éreztem, hogy száguldanom kell utána és víz mellett kell találjam, a Balaton meg befagyott már novemberben. Hajszoltam a sofőrt, vágjuk át a kanyarokat, már közel voltunk a tóhoz. Füstölgött a meleg gőze. Az utolsó fordulóban imbolygó alak jött felénk. Ő volt az. A sofőr fékezett. Kiugrottunk a kocsiból, meglátott és a karomba zuhant. Ájultan fektettük az ülésre. Lucskosan, iszaposan gőzölgött a ruhája. Vizes, iszapos, ráncos volt az arca. Indultunk vissza. Bugyoláltam a kabátomba, meg pokrócba, amit találtam. Felnyitotta a szemét, rázta a hideg és vacogott a foga. Tördelte a szavakat: ()Pár héttel később ballagott a vén diák, megvolt az érettségi, mentünk körbe az iskola udvarán és énekeltük a iGaudeamus igitur-t. Kisereglettünk az Alma Mater kapuján. Szaladtam a szanatóriumba, mert anyám napok óta nagyon rosszul volt. Lábujjhegyen szabadott csak járni az ágya körül, mert a legkisebb rezzenésre összerázkódott. Beszélni már nem igen beszélt. Olykor halkan szűrte a szót, hogy azt hiszi, neki rákja van (Básti Lajos: Sziréna, Felelős kiadó: Básti Lajos, 1942.) |
 |
| Az utolsó utáni éjszaka: Básti L.-Avar I. |
| #8226; 1948 tavaszán megcsörren a telefon a Nemzeti Színház igazgatói irodájában. A Jugoszláv határról a parancsnok beszél, kérdi: Van e Berger Lajos nevű színész a társulatban? Már majdnem letették a kagylót, amikor Major Tamásnak eszébe jut, hogy a Bástinak ez az eredeti neve. Berger Rezső ennek az igazolásnak köszönhetően léphetett újra Magyarország földjére, megtérve a francia idegenlégióból, fiát felelősségre vonva: miért herdálta el az örökséget. Végül megbékélt, a fia által neki vásárolt házban halt meg 1957-ben. (a szerk.)
Fotó:Országos Színháztörténeti Múzeum - és Intézet |
