Becsengettek

Ehhez kapcsolódik életem egyik legkínosabb élménye.

A Nemzeti Színház társulata is összeadta egy készülék árát. A felsőbbség jelölte ki, hogy melyik településre kell vinnünk. Akkori tisztem szerint részt vettem az átadáson, Rajz János (az ország Szabó bácsija) és Dániel Vali társaságában. Nyíregyházára kellett mennünk, a Móricz Zsigmond Színház volt a találkahely. Fogadtak minket - ahogy illik: a megyei és városi első titkár és tanácselnök, a KISZ-funkcik. Közölték, hogy Salamonbokor a célállomás. A nyírségi tanyavilágban bokornak hívják a nagyobb tanyaközpontokat.
Megérkeztünk, a televízió, a rádió, a helyi és országos sajtó képviselőinek kereszttüzében átadtuk az ajándékot.
Ezután jött a borzalom: a két helyiségből álló iskola egyik oldalán volt az átadás, majd elhúzták a válaszfalat, összenyitva a tereket. A másik tanterem teljes hosszában egyetlen hatalmas asztal állt, rajta hegyekben a rántott csirke. Az asztal másik oldalán ott álltak az iskola kisdiákjai mezítláb, az egyetlen fehér ingecskéjükben, kék és piros úttörőnyakkendőben. Leültettek minket az asztalhoz, hogy együnk, szemben a csorgó nyálú gyerekekkel. A helyi potentátok nekiláttak a falatozásnak, mi szóvá tettük, hogy jó lenne a gyerekeket is megkínálni. Ezt elhárították: "majd utánunk". Mondanom sem kell, egy falat sem ment le a torkunkon. Kínunkban beszélgetést kezdeményeztünk, egyik oldalszomszédom az iskolaigazgató, a másik a megyei KISZ-titkár volt. Kérdeztem: hol fogják felállítani a TV készüléket.
"Sehol - volt az iskolaigazgató lakonikus válasza -, hozzánk csak három év múlva vezetik be a villanyt".

Az esti TV-híradó, a másnapi lapok bő terjedelemben számoltak be arról, hogy az ország első színháza átadta ajándékát Salamonbokorban.