Békebeli orfeumot varázsoltak a Nemzeti Stúdiószínpadára

A pesti szín premierjének fogadtatása alapján nyugodtan megjósolható, hogy a produkció hosszú sikerszériának néz elébe.
Mindez egyben azt is bizonyítja, hogy a közönség ki van éhezve arra, hogy kedvelt színészeit playback nélküli, intim hangulatú zenés játékban lássa - még akkor is, ha a produkció hagy maga után kívánnivalót.
(Némi kitérő az előadás előtt: igen nehéz megközelíteni a Nemzeti Színház Stúdiószínpadát. A díszes foyer-ból egy szűk belső lépcsősoron leballagva tanácstalanul nyitogatjuk a félkörívben elhelyezkedő zárt ajtókat, csak az ügyesebbek találják meg a bejáratot.
Itt rögtön újabb meglepetés ér: a várt nézőtér helyett keskeny folyosóra lépünk be, ahol egy hosszú függöny nyílásait kell meglelnünk ahhoz, hogy valóban a nézőtérre juthassunk. A függönyből kibukkanva csokornyakkendős-mellényes pincérekkel találkozunk, akik közlik, hogy ők nem jegyszedők, nem ültető nénik, ki-ki keresse meg a maga helyét.)
Egy valódi, békebeli orfeumba érkezünk: vérpiros tapéta és drapéria, kicsi asztali lámpák szolgáltatják a hangulatvilágítást.
Egyelőre a tenyérnyi színpadot szintén orfeumfüggöny takarja (utóbb kiderül, hogy semmi funkciója, bár kétségkívül mutatós), mögötte az első emelet magasságában jól látszanak az orfeum elengedhetetlen szeparéi.
Az első sorban kicsiny, kerek orfeumasztalkák tonettszékekkel. Az asztalok mögött félkörívben, lépcsőzetesen emelkednek a széksorok.
Az illúziókeltő pompa - Mira János díszlete - igencsak sokba kerülhetett. Az asztalkáknál megjelennek a pincérek, s máris lehet rendelni, mint ahogy azt az orfeumban illik (az asztalokhoz szóló jegyek árában mellesleg nincs benne a fogyasztás). Mire minden italt kihoztak, kezdődhet az előadás.

A nyolcvanas évek elején a Nemzeti Színházban, majd később a Katona József Színházban három színész, Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László néhai Orosz Istvánnal, az Operettszínház karmesterével akkori terminológiával gmk-ban, önerőből létrehozta a Budapest Orfeum című produkciót, amely hihetetlen sikerszériát ért meg, még lemezen és kazettán is kiadták az előadás számait.
Az akkori produkció titka csak az akkori társadalmi és színházi közeg ismeretében fejthető meg. Tény, az újdonság erejével hatott, hogy három színész kiáll egy korabeli mikrofon elé, és a cseléd- és katonanótáktól kezdve a kupléig, néhány soros összekötő szöveggel képes egész estén át lekötni a közönség figyelmét.

Minden bizonnyal a mai alkotókat, Horváth Pétert és Selmeczi Györgyöt kísértette a Budapest Orfeum egykori sikerszériája, és úgy gondolták, kevés munícióval megpróbálják überolni azt.
Ők csak Benedek Miklóst "hívták meg" a régi produkcióból, és a három helyett több mint egy tucat színésszel töltötték meg a képzeletbeli mulató társulatát.
A műsorfüzet szerint A pesti szín "egy lokálban történik 1906 és 1956 között. Egy képzeletbeli mulató társulata éli különös életét" Nos, az igen lazán felvázolt történet korábbi színdarabokból, filmekből jól ismert, és itt igencsak közhelyes.
Benedek Miklós mint konferanszié időnként hosszú, poénmentes akadémiai értekezést tart a kabaré keletkezéséről - utána mindig kiderül, hogy ez csupán egy kolléga átöltözését szolgálta. Majd rosszul összefércelt mondatok között dalra és táncra fakadnak a jobb sorsra érdemes színészek, akik valójában nem is ismerhették, tanulhatták az orfeum műfaját, de legfőképpen senki sem követelte meg tőlük, hogy a maguk megszokott eszközeihez adjanak valami mást, valami pluszt.

Ennek ellenére van egy-két nagyon hatásos jelenet, szép és megható pillanat, kellemesen előadott kuplé.
Amikor például Básti Juli megjelenik, ahogy mondani szokás, megáll a kés a levegőben! Önmagában egy jelenség, s tudja, hogy kell bejönni egy orfeumba. (Királynői megjelenése, színészi kvalitásai mégsem erre a szerepkörre, inkább a görög tragédiák hősnőire predesztinálják. Csodálatos lenne Phaedrának, Médeának, Antigonénak! Szomorú XXI. századi színészsors az övé, hogy ezek a szerepek lassan elmennek mellette.)
Hasonlóan bővebb elemzést érdemelne, hogy Hernádi Judit még mindig úgy viseli unos-untalan elhasznált bohócarcát, mintha most találta volna ki egy abszurd játékban. Egy rendező már felvilágosíthatná, hogy bambán bámuló tekintettel nem fejez ki semmit. Mozgásban, énekben is a szokványosat, a tőle megszokottat hozza.
Meglepetés Murányi Tünde: neki jutottak a cselédnóták. A naiv, huncut ártatlanságot gyönyörűségesen játssza. Vida Péter (akinek legutóbbi, a szolnoki Lili bárónő előadásában nyújtott alakításáról a Terasz kritikája igen elismerően szólt) most sajnos nem igazán kapott táncoskomikusi kvalitásainak megfelelő kuplékat, dalokat.
A tánckar - koreográfus Kozma Attila - a hazai viszonyokhoz képest igen összehangoltan, élvezetesen és pontosan adta elő a számokat.
Schäffer Judit jelmezei pazarak és találóak, igazi profi munka. Molnár Piroska, Hirtling István, Mészáros István, Hollósi Frigyes és a többiek kevés önfeledt humort tudtak csempészni játékukba.
Elgondolkodtató, hogy Selmeczi György, aki kiváló zeneszerző, karmester, zongoraművész, többek között a miskolci Új Zenei Műhely megalapítója, miért bocsátkozik ilyen kalandba, miért merészkedik számára ismeretlen terepre.