Benno Besson

Felesége Sabine Thalbach (1932-1966) (fotó) a Berliner Ensemble 1949-es Kurázsi mamájának nevezetes néma Kattrinja.
A szecsuani jóembert meglehetősen sokan láttuk Varsóban, az 1975 júniusában a Nemzetek Színháza alkalmából. Ezio Toffalutti és Helmut Brade nagyváros-széli ipari szeméttelepen játszódott. Semmi keletieskedés, kínai mese-méz. A szereplők valamennyien maszkot viseltek. Mintha mindőjük arca különböző színű rongyokkal bekötözött lett volna. Vagyis arctalanok. Felcserélhetőek.
A budapesti Nemzeti Színház meghívta Bessont vendégrendezésre. A szerződés megköttetett. Évad elején kellett volna meglennie a bemutatónak, közbejött azonban valami akadály, Besson halasztást kért. A színház akkori igazgatója, Marton Endre, ésszerűtlenül mereven kötötte magát a kitűzött időponthoz, és arra kényszerítette Major Tamást, aki a vendégrendezés lebonyolítója volt, hogy beugrással vegye át a német rendező helyét. Major erősen szívta a fogát. Mondva, annyira meghatározta számára a darabot Besson rendezése, hogy nem jut eszébe semmi más. És megcsinálta a berlini Brecht pesti másolatát Törőcsikkel. Amikor Besson megtudta ezt, rendezett egy merőben új Szecsuani-előadást. És amikor ugyanaz év novemberében Budapestre jöttek vendégszerepelni vele, ezt a reform-Szecsuanit hozták magukkal a Nemzetibe. Besson annyira megsértődött, hogy a Volksbühnét vendégül látó színház vezetőivel - Martonnal és Majorral - nem állt szóba, ha összetalálkozott velük az épületben: egyszerűen levegőnek nézte őket.

Brecht és Hamlet találkája várható volt. Brecht 1940-ben írt néhány "etűdöt színészek számára". Megírta "közbevetett jelenetként" a Hamlet IV. felvonásának III. képe (tehát az Angliába száműzetés) után és a IV. kép (tehát az átvonuló Fortinbras megpillantása) előtt gyakorlatul eljátszandó Kompjelenetet. A királyfi meg egy révész beszélgetéséből fény derül Dánia és Norvégia közötti halkereskedelmi viszonyokra, a béke és a háború kérdésének gazdasági okára. Itt található meg a német gondolkodó véleménye az utolsó felvonás "mészárlásáról", vagyis a tétovázás és a cselekvés hamleti dilemmájáról. "Nem a legyilkoltakkal szemben vannak aggályaink - mondja Brecht Hamletje -, hanem a gyilkosokkal szemben, s ezek az aggályok lassan a javára szólnak, a gyávasága lesz a legfőbb erénye, gazember lenne, ha nem volna gazember, és így tovább, és legokosabb, ha lefekszünk, és alszunk, hogy ne zavarjuk a halászatot."
Ezek a szavak mottóul szolgáltak Benno Besson Hamlet-előadásához. Dánia hercegének, Hamletnek tragikus története William Shakespeare-től. Ilyen Saxo Grammaticusra, a XIII. század elejének dán históriaírójára utaló címe volt Besson Hamletjének. A fekete télikabátszerűségben, polgári kürtőkalapban, kopott fűzős cipőben járó, nadrágtartós dán királyfi Horatio barátjával együtt tüntetően viseli a wittenbergai egyetemről származó polgári magatartását, szembefordul az idejét múlta nemesi világgal. Miért fordul szembe Hamlet a világgal? Rosszul érzi magát benne? Vagy rossznak tartja berendezkedését? Érzelmei megholt apjához, a volt királyhoz kötik, s ezért lázong? Vagy mások számára is változtatni akar "e világi üzleten"?

Besson már a legelején is tiszteletlenül nyúl Shakespeare-hez. Magányos baka áll a színpad közepén. Francisco. Őrségben van. Megkezdődik az előadás, de még hosszú ideig nem hallani Shakespeare szövegét, amire olyan gyorsan rá szoktak gyújtani a színészek, hogy sürgetősen keresztülvergődhessenek az expozíción: jöhessen a szellemjelenés, és színre léphessen végre az este sztárja: a Hamletet alakító színész. Most csak egy katona áll éjszakai őrségben. Megroggyant, kifáradt zsoldos. Olcsó rohamsisakkal fején, nem kasírozott, forgóval ellátott, gótikus színpadi sisak. Viharvert, elkoszlott, bokáig érő, szakadozott katonaköpönyege Franciscót is, riadt és riasztó váltótársát, Bernardót is a Kurázsi mama legelején az őrmesterhez és katonájához teszi hasonlóvá. Hosszú, kivérzett háború után vagyunk. Horatio elbeszélése a politikai helyzetről már előkészített, valóságos talajon hangzik el. Hamlet atyjának szelleme sisakosan érkezik. Nincs kísértetfény, szellemzene, misztikamutatvány.

Ki változtathat a kifordult világ sorsán? Fortinbras, az ifjú norvég? Amikor a lengyel hadba menő serege élén meglátjuk, meghökkenten vesszük észre: az ifjú Fortinbras tízéves-forma kölyök, fölékesített sisakforgóval és aranyosan csillogó vérttel. Protokolláris hangon sorolja szentenciáit, miközben testével hintázik, mint bebiflázott leckét fölmondó diák. Ez a kölykőc-király érkezik be a halottakkal teli fináléhoz, biztosítani minket arról, Hamlet - "ha megéri" - jó király lehetett volna. A zöldfülű kisfiú szavai oly nyomatéknélküliek és hiteltelenek, korántsem bízhatunk kijelentése igazában. E kisfiú-Fortinbras, akár a Koldusopera királyi lovas hírnöke, leleplezi a kényelemszeretően restek nyárspolgári boldog- végvárók ábrándosságát. Az ifjú finálé-hős megparancsolja "Négy százados / Emelje Hamletet, mint katonát, / A ravatalra". Négyen nyúlnak hóna alá a négy színpadi holttestnek. Szembefordítják a tetemeket a nézőtérrel. Lecsüngő karral áll Hamlet, Gertrud, Claudius, Laertes. Négy megmérgezett, történelmi balek. Négy peches áldozat. Értelmetlenül hullottak el. Anélkül, hogy életükkel-halálukkal bármit változtattak volna a világon, és értelmesebbé lett volna az élet. Brecht mindezt így foglalja össze: Így hát, gondosan felhasználva más trombiták véletlen szavát / mohón folytatva ismeretlen mészárlók csatakiáltását, / mészárol tovább, s hála az ilyen véletleneknek, végre / megszabadul oly emberi és értelmes gátlásaitól, / s egyetlen, iszonyatos ámokfutásban / lemészárolja a királyt, anyját és önmagát. / Ezzel igazolva utóda szavait: / Ha megérte volna az időt, bizonyára / nagy király lett volna.

Nem őrült: környezetének bohóckodik. Még a Lenni vagy nem lenni kezdetű monológ is komikus hangsúlyokat kapott. Miután jobboldalt Polonius és leánya nyíltan kémkednek a királyfi után, a meztelen felsőtestű Hamlet kardját hegyével fölfelé a padlóba erősíti, mellel beledől a kardba, pojácai kijátszással mímeli a halálról elmélkedést, hogy majd a monológ közepe táján, amikor a közönség már meghökkenten nevet, ismét más látószöget kapjon, mert Karge hirtelen komolyba csap át, megfogja a lét- és nemlét kérdésének súlya, igazra vált át. Megjőve a tengeri útról, a szöveg szerint meztelenül szabadultan, szennyes vitorlavászon tengerészköpeny borítja csak pucér testét. Beugorva Ophelia sírjába ("Ennél krokodilt?"), ledobja magáról a köpenyt. Csupán mocskos kis ágyékkötő van rajta. Az udvar megbotránkozására vademberien, négykézláb hagyja el a színpadot. Besson itt egyetért Brecht fölfogásával, miszerint Hamlet már elvesztette a kritikai kétkedés képességét, a józan megítélés tudását. Átment vademberien szenvedélyes tévcselekvőbe. A következő jelenetben csupa-zsabó, csupa-fodorudvaronci ingben jön vissza, hiszen az establishmenthez tartozik. Ficsúrisága mellett Osrick igazán diszkrét megjelenésű.

Tagadhatatlan van ebben a megvalósításban valami parodisztikus, mintha Bessonra hatott volna a bochumi, majd hamburgi zabolátlan rendező, Peter Zadek, Shakespeare-rázó botrányrendezéseinek eszköztára. Besson mégis a gondolatot, nem pedig az újító ötletet tekinti elsődlegesnek. Gondolkodjék a néző a Hamlet közben (és után) saját magáról, a világról, és föladatáról a világban. Gondolkodjék a művészetről. Ne fogadja el gépies magától értetődöttséggel értéknek azt, amit a tankönyvek kínálnak neki. Egyszersmind azt is jelenti: ne fogadjon el semmi készen kínáltat. Vizsgálja meg saját maga használhatóságát. Kételkedje elő a világot.
Mintha láthatatlan zenei előírásként viselné magán az előadás Brechtnek a Dobszó az éjszakábanhoz készült kiáltványszerű fölszólítását: Ne guvasszátok olyan romantikusan a szemeteket!

Szülővárosában, Yverdonban megnyílik a Théâtre Benno Besson az 1898-ban barokk modorban megépült Casino centenáriumára átépített báltermében. Utolsó rendezései: Carlo Gozzi: Szarvaskirály, Brecht A vágóhidak Szent Johannája (Zürich, 1998), Kaukázusi krétakör, Moliegrave;re: Don Juan (Helsinki, 2000), Mozart Varázsfuvola (Párizs, 2000), Victor Hugo: A varázstoll (2002).