| Marina Vlady (eredeti nevén Marina Catherine de Poliakoff-Baidaroff) sohasem titkolta, hogy orosz szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Franciaországban. Az ötvenes években Magyarországon e ténynek inkább nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, hiszen a kor kultúrideológusai nem tudták eldönteni, hogy szüleit akkori terminológiával élve disszidensnek pecsételjék, vagy magasztalják, hogy az orosz szülők gyermeke világhírre tett szert. Napjainkban csak egy televíziós moderátort kísér olyan hisztérikus rajongás, mint az ötvenes években az ismeretlenségből felbukkanó, vadvirágszépségű fiatal lányt. A hamvas szőke Marina Vlady 1956-ban A boszorkány című filmmel nemcsak meghódította a mozinézőket, de hajviseletével jó ideig divatot is diktált. S aztán jöttek sorra a filmek, amelyek akkoriban eljutottak hozzánk is, többek között Az árban, A méhkirálynő máig emlékezetesek. (Mellesleg érthetetlen, hogy a jól működő francia-magyar kulturális kapcsolatok ellenére a hazai televíziók miért nem játsszák Marina Vlady régi filmjeit). A hatvanas évek végén, a hetvenes évek közepén származása és nyelvismerete révén keletre is megnyílt a kapu Vlady előtt, nem is szólva magánéleti kapcsolatáról, hisz Vlagyimir Viszockij, a szintén világhírű orosz színész önfeláldozó társa volt a férfi haláláig. Marina Vlady nálunk is többször forgatott, Jancsó Miklós és Mészáros Márta filmjeiben is vállalt szerepet. |
 |
| Szerelmem, Viszockij címmel nálunk is megjelent a színésznő nyolcvanas évek végén írott könyve, amelyben leplezetlen őszinteséggel tárta fel a zseniális Viszockij önsorsrontó életét. A könyvnek kétségkívül voltak írói erényei, de úgy lehetett tekinteni, mint egyszeri önéletrajzi kitárulkozást. A kilencvenes évek közepén kaptuk a hírt, hogy ismét könyvön dolgozik Marina Vlady, sőt egy rövid látogatása alkalmával a Gellért Szálló Teaszalonjában tartott is belőle felolvasóestet. Az én cseresznyéskertem már a címében is csehovi reminiszcenciákat ébreszt, s ahogy haladunk előre a háromszáz oldalas könyv olvasásában, egyre inkább úgy érezzük, hogy a lélek kicsiny rezdüléseit is képes visszaadni a jó tollú író. A regény négy orosz nő életét ábrázolja négy nemzedéken keresztül. Elszegényedett arisztokrata művészcsaládból származnak, mindegyikük megszállott művészlélek. Életüket végigkíséri egy mozgalmas évszázad a Romanovok uralkodásának végétől Sztálin bukásáig, Oroszország mélyétől Moszkván és Szentpéterváron át Párizs külvárosáig - más megfogalmazásban attól kezdve, hogy Csehov megírta a Cseresznyéskertet, amely a XIX. század végén elsőként mutatta be a hagyományos orosz társadalom megingását, egészen addig, amíg egy fiatal színésznő a XX. század második felében fellép ugyanabban a darabban. Marina Vlady költészetet celebrál, amikor a regény lapjain a két főhős, a Párizsba érkező Ánya és a szintén Oroszországból érkező, később színházat alapító Envald ezredes románcát jeleníti meg. A lapokon átsüt, jól felismerhető jegyekkel van jelen az önéletrajzi elem, a Viszockijra való elementáris rácsodálkozás élményének leírása. Szép, olvasmányos könyv Az én cseresznyéskertem, s nekünk, akik Oroszország és a Szovjetunió tragédiáiról immár oly sokat tudhatunk, minduntalan az jut eszünkbe, hogyan tett szert ezekre az ismeretekre egy francia színésznő? Mikor és hogyan volt ideje naprakészen figyelemmel kísérni egy másik ország mindennapjait, az ott élők tragédiába torkolló sorsát? Már csak ezért is tanulságos olvasmány Marina Vlady könyve. |
