Bourne-rejtély, mely valóban kíváncsivá tesz

Nagyon rossz kezdetnek tűnik ez, hiszen magában tartogatja a visszaemlékezéses filmek sablonlehetőségét. De nem így lett. És még egynéhány dolog sem úgy van, ahogyan azt edzett hollywoodi konzervprodukció-látogatóként azonnal gondolnánk.
A Bourne-rejtély ezek közül is az élvezetes, szórakoztató kategóriába tartozik, ahol azért egy-két dolgon tényleg meglepődik az ember, miközben a filmszalag forog. Tony Gilroy forgatókönyvíró tehát, kinek nevéhez Az ördög ügyvédje megírása is fűződik, olyan alapanyagot írt, melyből Doug Liman rendező/producer - aki a Bárbarátokkal és a Nyomás!-sal vált híressé - fordulatokban gazdag, izgalmas alkotást készített. Már a szereplőválasztás is egyedi, hiszen nem a James Bond vagy más kémfilmekből megszokottá vált csudagyönyörű hölgyek és vérbeli macsók mosolyognak vissza a vászonról, hanem igazi karakterek, akik mellesleg még jó színészeknek is bizonyultak eddigi filmes jelenlétükkel.

A történet, amely a partraszállás után akképpen folytatódik, hogy hősünknek bizony halvány lila segédgőze sincs arról, hogy a hősünk, sőt azt sem tudja, hogyan hívják és miért van a csípőjében egy zürichi bankszámlaszámot rejtő mikrofilm illetve a hátában két puskagolyó.
Együtt indulunk el tehát a rejtély megoldására és a helyzet az, hogy bár sok pénzt tettem volna rá már a film elején, hogy az ismeretlen férfi foglalkozására nézve kém, de legalábbis titkos ügynök, mégis felkeltette a kíváncsiságomat a további részletek iránt.
Nem hátrány persze az sem, hogy Matt Damonnal indulhattam el erre az izgalmas felfedezőútra, aki ismét kellemesen hiteles alakítással állt helyt, no meg fizikai adottságaival is idomult egy vérprofi kém testalkatához. Rögtönzött partnere pedig egy ifjú hölgy volt, aki első körben csak egy köteg pénz végett avanzsált az amnéziás férfi sofőrjévé.
Franka Potente, aki két Tom Tykwer filmben is meggyőzött rátermettségével, ezúttal is rendesen megoldotta feladatát, még ha ez szükségszerűen sokkal kisebb szellemi helytállást igényelt is, mint mondjuk a Lé meg a Lola vagy a Harcos és a hercegnő című filmek.

Meglepő módon komoly élményt kapnak a füleim is, miképpen John Powell zeneszerző izgalmasan eredeti, huszonegyedik századi módon pörgő ritmusokra alapozott, ám feszülten hátborzongató dallamossággal fűszerezett muzsikáját hallgatom.
Igazából csak hab a tortán a Mini Morrisos autósüldözés, mely már csak azért is szórakoztató, mert sohasem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi kocsi motorja ennyit pördülhet néhány pillanat leforgása alatt.
Összességében: a kémfilmáradat hollywoodiszagú sűrűjében kellemes sziget a Bourne-rejtély attól eltekintve, hogy Matt Damont és Franka Potentét eddig még csak művészileg lényegesen erősebb filmekben volt alkalmam viszontlátni.