Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas kiváló művészt, a Nemzeti Színház örökös tagját, a Nemzet Színésze cím kitüntetettjét a Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra. Szépen ment el, még karácsony előtt elbúcsúzott mindenkitől, akit szeretett: ?Jó volt élni!? ? s aztán elfáradva annak az asszonynak a karjai között pihent el, akivel közel három és fél évtizeden át jóban-rosszban együtt volt.
Elment, de köztünk marad. A színházi élmények egy-két generáció elmúltával feledésbe merülhetnek, de a celluloidszalag, a hangfelvételek, amíg ember él a földön, őrzik csodálatos hangját, tehetségét. Köteteket töltenek meg a művészetéről szóló, dicsérő írások, de még halála után is kevesen írták le róla, hogy egyszerűen őstehetség volt. Valószínűleg azért, mert sokan nem ismerték, vagy félreismerték.
Most azt írják róla, hogy tegezte a világot. Való igaz, csak ő azt nem úgy tette, ahogy sokan hitték, gondolták. (Emlékszem, néhány éve a televízióban az elviselhetetlen reggeli kérdező ?Ferikém?-nek szólította. Bessenyeinek elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája. Természetesen, mintha mi sem történt volna, mondta tovább bájosan a magáét.) Valójában szemérmes ember volt, azt leplezte a hangos nevetésével, a ?mindenkit magamhoz ölelek? tegezéssel. Úgy istenigazából nagyon kevés embert engedett közel magához, még az állítólagos barátait sem. Volt benne egy egészséges távolságtartás. Nagyon is vigyázott arra, hogy betartsa a három lépés távolságot. Aki pedig valamilyen szerencse folytán kiérdemelte, hogy emberszámba vegye, meghallgassa, figyeljen rá, netán kérdezzen is tőle valamit ? nos, az egy életre szóló, isteni ajándékban részesült.
Józan paraszti bölcsességgel, életintelligenciával rendelkezett. Sokan ezt el sem hitték róla. Félszavai, egy-egy találó mondata sokkal többet ért, mint kétórás üres fecsegés. Közös munkálkodásunk során, amikor már nem bírta tovább a pályájával kapcsolatos faggatózást, elővett két hatalmas ládát, amelyben róla készült fotók, újságcikkek, interjúk, kritikák között ott voltak a saját feljegyzései egy-egy szerep megformálásáról. Régi, elsárgult, A/4-esnél kicsit nagyobb, vízjeles papíron hatalmas betűs zsinórírással a gondolatai az éppen formálódó szerepről. Sok bölcsesség Kossuthról, Görgeyről, Széchenyiről. És a színházról ? ezeket ismételte is később interjúiban. Amikor átböngésztem ezeket a remek jegyzeteket, megkérdeztem tőle: mikor tudta ezeket papírra vetni? A tőle megszokott kapkodó félmondattal intézte el, hogy hajnalonként. Mindezt azért is emeltem ki hatalmas hátrahagyott életművéből, mert nagyon sokan (esztéták, kritikusok, riporterek) azt hitték, hogy amit a szerepformálásról, vagy akár Németh Lászlóról, vagy másokról kinyilatkoztat, az afféle teátrális megnyilvánulás, valahol hallotta, valahol olvasta ? holott valójában mindez a szerepein való elmélyült munkálkodása közepette kristályosodott ki benne.
Azt is sokan hajlamosak voltak hinni, hogy amiket az interjúkban olyan szuggesztíven unos-untalan ismételt színházművészetünkről, azok sem az ő gondolatai. Pedig ő már a nyolcvanas évek elején egy hosszú Tiszatáj-interjúban a világba kiáltotta, hogy mitől fog tönkre menni a magyar színház ? s ma látjuk, tapasztaljuk: minden szava igaznak bizonyult.
Ritka alkalom volt, ha hívott, s ezért is lepődtem meg, amikor karácsony előtt a kocsimban a mobilomon megszólalt a hangja: nem kért semmit, csak kellemes ünnepeket kívánt, s ajánlotta figyelmembe felesége új könyvét.
Legendás volt a találkozása, majd a házassága dr. Élthes Eszterrel. Sokan azt hitték róla, hogy futkos a nők után ? pedig dehogy! Sokat idézett mondása volt: ?A nők imádnak megbocsátani!? Az igazság az: őt csak a színház érdekelte, annak vetett alá mindent. Szerelmet, barátságot, családot. Az élet és a színpad egy volt számára. De a színházat jobban szerette. Neki az volt az élete!
?Szép életem volt, gyerekek, szép életem volt? ? ismételgette halála előtt néhány nappal az MTV reggeli műsorában. Az örök álma is legyen nagyon szép! Akik ismertük, tudjuk: a Színészóriás valójában az idők végezetéig velünk marad?
[Deák Attila]
