A Budapest Sportaréna első klasszikus koncertjén az 500 fős kórus (Strausz Kálmán vezényletével), a Budapesti Fesztiválzenekar, valamint Helen Donath (szoprán), Jorma Silvasti (tenor), Komlósi Ildikó (alt) és Reinhard Hagen (basszus) Kodály: Mátrai képek és Liszt Ferenchez című művét, Liszt I. magyar rapszódiáját és Beethoven: IX. szimfóniáját adta elő. |
 |
| Budapesti Fesztiválzenekar |
| Bizonyára a Budapesti Fesztiválzenekarnak (és még annyi mindenkinek) nem volt lehetősége meggyőződni arról, hogy hol is fognak fellépni. (Az egész koncert alatt úgy tűnt, mintha még egy egyszerű technikai próbát sem tudtak volna tartani, mert még a kivetítőkön sem az jelent meg, aminek kellett volna, nem beszélve a hangosításról, amely akár botrányosnak is nevezhető.) Az építménnyel, annak megközelítésével kár foglalkozni, mert még félkésznek is alig nevezhető. Hiába van a belépőjegyen piktogrammal feltüntetve, hogy hol kell megközelíteni az adott kaput, a helyszínen minden illúziónak bizonyult, és ahány "hivatalos" útbaigazítót kérdezett a kisebb-nagyobb csoportokba verődött, rohangászó közönség, annyiféle választ kapott. Így fordulhatott elő, hogy belül a ruhatár keresésére sokaknak már nem maradt ideje, és a 19 órára meghirdetett kezdés ellenére még fél nyolckor is az első sorban nercbundában, télikabátban foglaltak helyet az illusztris vendégek. (Az nem derült ki, hogy a rádióközvetítés ellenére miért csúszott 30 percet a kezdés.) Különben az épület nyitott és fedett parkolói szinte üresen tátongtak, de a Thököly és Hungária körút által határolt területek lakóházai gyakorlatilag megközelíthetetlenek voltak, még a kerítéskapukat is eltorlaszolták a parkolóhelyet sehol sem találó autósok. Az állítólag 12 500 embert befogadó nézőtér igencsak foghíjas volt, így sokakkal együtt jelen sorok írója is több helyről kipróbálhatta, hogy mit tud az aréna. Nos, jelen állapotában igencsak keveset. Azt hivatalosan is elismerték, hogy több száz hely van, ahonnan korlátozottak a látási viszonyok. Van olyan hely, ahonnan akár atlétikai versenyt, akár a nagyszínpadon fellépőket csak derékig lehet látni. A nézőtér hatvan-hetven százalékáról a középső kivetítő egyáltalán nem látható. Egy ilyen arénáról, ahol bátorkodnak komolyzenei koncertet rendezni, az ember azt gondolná, hogy kitűnő akusztikájú, vagy legalábbis olyan beépített sztereo erősítőrendszerrel van felszerelve, ami egy rejtett keverőpult segítségével élvezhetővé teszi a művészi muzsikát. Ebben a tekintetben itt még ugyancsak akadnak hiányosságok. Mélyen elgondolkodtató az is, hogy a hely szelleme (vagy csak egyszerűen a korszellem?) mennyire kihat a közönségre. Rendben van, hogy ez nem egy elegáns koncertterem, de döbbenetes volt látni, ahogy a hallgatóság (a VIP-közönség is!) szemrebbenés nélkül bevitte a nézőtérre a sört, a perecet és egyebeket. Éppen csak nem dohányoztak, de ha így haladunk, még azt is megérhetjük. Az egész este annyira méltatlan volt a Fesztiválzenekarhoz, hogy nincs is mit beszélni róla. A koncert alatt egyedül a légkondicionálás volt elfogadható, sőt néha úgy érezte az ember, hogy a lágy zuglói szellő is betért az arénába. Az már építészeti furcsaság, hogy a mosdók bejáratánál, az eredeti terveknek megfelelően, nincs ajtó - a magyarországi viszonyokat ismerve ebből még lehetnek problémák |
