 |
Egyetlen zongora a színpad szélén úgy elhelyezve, hogy a rajta játszó Vukán Györgynek még csak periférikus látásába sem férnek bele a táncosok. S a magányos hangszer és a szólista máris meghatározza az est hangulatát: itt az élő zene nem aláfestésül, kiegészítésül szolgál, hanem a primer élményre, a most megszülető improvizációkra kell a táncosoknak mozogniuk. (A szinte kizárólagos gépzene világában meghökkentően elementáris ez a megoldás).
Alig kezdődött el a különleges produkció, máris felötlik bennem a kérdés: mit tudtunk mi eddig Chopinről? Amikor egy-egy híres pianista műsorára tűzte műveit, az ítészek mindig magasztos jelzőket használtak vele kapcsolatban: zenéje könnyed, szertelen, szikrázó és tündökletes.
Vukán viszont a táncosok számára egy egészen más Chopint is felmutat: a leleményes virtuóz időnként csupa tűz, száguldó forradalmi harcos, tele kánonimitációkkal, többszólamúsággal. Vukán merészen él a lehetőséggel, s eldobja a romantikus előadói gyakorlatot: játékában nyoma sincs a szépelgésnek.
Földi Béla táncosai vadul vetik bele magukat Vukán zongorajátékába. Nem tüllruhás, negédes lányok táncolnak a színpadon, hanem a 21. század nőalakjai. Olyan nőalakok, akik maguk hódítják meg a férfit, maguk irányítják sorsukat, s maguk taszítják a mélybe a megunt férfiút. Vukán mintegy tizenöt darabból (polonéz, impromtu, keringő, preludes, szonáta) álló zenei anyaga, improvizációi egymásba folynak, ahogy a táncosok sem epizódok láncolatát adják elő, hanem egybefüggő gondolati ívet felrajzolva nyújtanak manapság ritka drámai erejű táncprodukciót. |
