Bűn belső bűnhődéssel

Van valami nyugtalanító az egészben. Fészkelődöm a fotelben, pedig semmi baj sincsen. Sőt. Az átlagos házaspár már-már idegesítően átlagos. A gyerek rémesen reálisan csámcsog az ételen és hihetetlenül hitelesen üvölt egy tömeggyilkosos videójáték vad nyomkodása közben.
A szeretsz-szeretlek effektusnak azon a pontján vagyunk, amikor már Freud ide vagy oda, tök mindegy mit gondol a pár valójában, a válasz minden pillanatban igen.
Amikor Edward és Connie Sumner olyan cseppfolyósan kedvesen néz egymásra, majd a durcás, még serdülni sem készülő kölykükre, aztán tovább az elengedhetetlen és agyonhangsúlyozott kutyára. Ettől már az elején nyugtalanítóvá válik a helyzet. Az az érzésem, túl jól működik minden. Olyannyira jól, hogy az már rossz.

Aztán egyszer csak történik valami. A boldognak tűnő háziasszony, aki unalmas óráiban többnyire adományokat gyűjt alapítványának, amíg férjecskéje jól menő vállalkozását vezeti, belebotlik valakibe. Vagyis inkább valamibe.
Egy másfajta életbe, egy álomszerűen borzongató és persze rémesen rizikós románcba. Ott áll előtte egy pasi, aki francia, ajkai vastagok, szemei éjsötétek, haja feketén és lágyan vállára omló és csupán egy bőrkabátot visel.
Hát naná, hogy a nő nem tud ellenállni. Igaz, kábé öt percig vívódik a telefonfülke előtt, aztán "nagy nehezen" beadja a derekát és beüti a telefonszámot.

Azt viszont mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy ez nem az a halálosan egyszerű szerelmi háromszög.
A film egyébként Claude Chabrol 1968-as A megcsalt férj című emlékezetes opuszából készült, így a sztoriról nem is kell több szót ejteni. A lényeg, hogy azzal semmi baj.
A szereplőválasztás is izgalmas, bár Richard Gere-rel mindössze annyi a probléma, hogy amióta megtért, olyan súlytalanul jelentéktelenül próbál karaktert formálni, hogy már-már hiteltelen.
Diane Lane viszont annál sokszínűbb. Felkavaró, idegesítő és szerethető egyszerre, miközben néha rettentő vonzó. Olivier Martinez már a Titanic szobalányában is zseniális volt, ezúttal sem tagadja meg önmagát. És egy pillanatig sem gondolom, hogy attól ilyen élvezetes az alakítása, mert állítólag jó pasi. Állítólag Richard Gere is az. Az is jó ötletnek tűnik, hogy az eredeti forgatókönyvtől eltérően a harmadik fél, a gaz csábító francia.
Igaz, elsőre szájbarágósnak tűnik a francia hódító figura, második nekifutásra azonban sokkal színesebbé teszi a karaktert. Azt, ahogyan képes a felszarvazott és az őrület határán imbolygó férjnek ajtót nyitni, aztán lazán az ajtófélfának dőlve zavartan bár, de mégis könnyedén a megcsalatások tetthelyére invitálni őt. Hogy aztán megtörténjen az, amire tényleg nem számítanánk.
Mert a férj túl kevésnek tűnik bármihez is. Még tán ahhoz is, hogy jól kiossza a szeretőt, de legalábbis elküldje egy másik égtájra a megváltó különböző szövegösszefüggésekben való sűrű emlegetése közepette. Persze Adrian Lyne háta mögött olyan filmek állnak, amelyek után nem is várhatnánk ennél kevesebbet.
9 és fél hét, Végzetes vonzerő, Tisztességtelen ajánlat. Ugye mondanom se kell, a film bővelkedik vérbő és az erotikuson éppen túllépő ágy-, lépcsőház- illetve konyhajelenetekben?

És akit semmiképpen sem lehet kihagyni, mert a legnagyobb erőssége az alkotásnak, az Peter Biziou, az operatőr.
Olyan újszerű, groteszk, reális és irreális, morbid és egyszerre gyönyörű képekkel kápráztat el, melyek felejthetetlenné teszik a mű minden percét. Egy Oscar már van a vitrinjében, ezért a munkáért illene még egyet begyűjtenie. Borzongatóan izgalmas, ahogy egyes szereplők szemével látva pontos karakterrajzot vázol fel.
Ahogyan a tántorgó és eszméletét majdnem elvesztő férj nézőpontjából figyelve az eseményeket, magam is megszédülök. És persze a képkompozíciók tökéletességéhez mindenképpen hozzájárultak Lyne apró kis trüvájljai is. Ahogyan a hullára terített leplen átüt a vér és az apró vörös folt lassan, de magabiztosan oszlik el a hófehér vásznon. Pont úgy, ahogy a titkos bűn érzése oszlik szét a bűnös belsőjében és átjárja minden porcikáját.

Mert itt kétféle bűn ütközik és egymást karon öltve élteti a halált. A feleség megcsal, a férj szerelemféltésből gyilkol.
Melyik a nagyobb bűn? Hiszen egyik indukálta a másikat. Sohasem halt volna meg senki, ha a nő nem omlik más karjaiba.
Gyönyörű, ahogyan akarva-akaratlan, de mégis valami szeretetféle végett egymást támogatja a két bűnös. Kár, hogy Lyne nyilvánvalóan valami hollywoodi kényszer hatására végül belecsúszik egy olyan befejezésbe, amely nem méltó a teljes alkotáshoz. Az utolsó, cirka húsz perctől eltekintve tehát egy szép, pontos és feszült filmről beszélhetünk.
Kár, hogy még mindig az a megállapítás uralkodik a filmfővárosban, hogy a néző hülye. Hogy azt hiszik, a néző nem érti meg egy tekintetből, két szempár találkozásából, miképpen ér véget a történet. Egyébként pedig így is nyitva marad két kapu. Saját képzeletünkön vagy realitásérzékünkön múlik, a mélybe taszítjuk-e bűnöseinket, vagy megbocsátunk nekik kegyesen. Indokolatlan tehát a hosszúra nyúló, magyarázkodó befejezés, ami már hozzá sem ad és el sem vesz a végkifejletből.
Ettől eltekintve azonban mindenből kapunk egy kicsit. Romantika, szenvedély, thriller, horror, dráma és mindez a jobbik fajtából.