Székely János Caligula helytartója című drámája 1972-ben íródott és mind a mai napig a huszadik századi magyar drámaírás egyik kiemelkedő alkotása. A keresztény-európai kultúra gondolati analízisét nyújtja keletkezésétől felbomlásáig. Arról beszél, milyen világban élünk, mi változott körülöttünk, és mi maradt ugyanaz. Mindezt ráadásul olyan történelmi személyek sorsában beszéli el, akik képesek voltak az áldozathozatalra, akár az önkéntes mártírhalálra is.
A Caligula helytartója világunk valóságtartalmát boncolgatja. Arra keresi a választ, mikor, miért mondunk igazat. Mit gondolunk igaznak, bár lelkünk mélyén tudjuk, hogy hazugság. Ez a gondolat az, amely a Caligula szobrát hozó és azt Jeruzsálemben felállítani akaró Petroniust is hosszasan kínozza: szabad-e a császár nyilvánvalóan őrült parancsát akár véráldozat árán végrehajtani, megmentve így az egész római birodalmat? Vagy hallgatva a lelkiismeretre, meg kell tagadni a parancsot, kockáztatva akár a római birodalom egységét is? Petroniusszal szemben egy okos és érzékeny rabbi áll, aki képes meggyőzni a helytartót arról, hogy nem áldozhat fel egy egész népet császára kénye-kedvének. Hazudnak hát közösen a császárnak, de hazudnak önmaguknak is, hiszen felnőtt, értelmes férfiak nem gondolhatják, hogy ezt a hatalmas politikai játszmát áldozat nélkül úszhatják meg. Mire Petronius eljut a végső áldozathozatalig, hogy inkább feláldozza magát császára haragjának, de nem hajtja végre a parancsot, addigra a császár meghal, így minden áldozata okafogyottá, kicsivé és nevetségessé teszi. Olyan lesz, mint mindannyiunk: egyszerű ember, aki megpróbált nagyszerű lenni egy olyan korban, amelyik nem ismeri el és kiveti magából a nagyszerűséget. Egy ember, akivel az Isten játszik.
A színházból és a telvízióból is ismert Szikszai Rémusz első színházi rendezésére készül.
