A kaposvári színház legendás, de ez az előadás egy új kaposvári színészgenerációt jelez. Hol van már Jordán Tamás, Koltai (majdnem Tamást írtam) Róbert és a többiek? Lázár Kati maradt, ő a húzónév, illetve Balla Eszter is annak számít lassan és Hunyadkürti György, de ez nem olyan típusú előadás, hogy egy sztárt ki kellene emelni a társulatból. Illetve mégis. Kovács Mártont, aki színész, zenész, amúgy zeneszerző és ritmusfelelős |
Mohácsi rendezésében a színház az összművészet tereként jelenik meg: a díszlet, a zene, az ének, a szöveg, a színészi játék, a mozgásszínház, a tárgyanimáció alkotják a teljes képet. Aztán ezen túl is Mohácsi íróként jegyzi a darabot, dramaturg Eörsi István, szóval tematikailag sem habkönnyű az előadás. Az egy szög a cigányok története, a cigányok és a magyarok története, mondhatni a mi közös történetünk is. A cigányságról alkotott közhelyekkel szembesít, de költői képekbe is sűrít az előadás valamit az életünkből. Gigantikus abszurd jelenetek sora követi egymást: a cigányholokauszt, a profán Golgota szeglopással, egy magyarevéssel vádlott ionesco-i "cigányper", a mai rémvalóság, amelyben egy falu lakói az EU-s tisztségviselő előtt lerombolják a betelepülni vágyó cigányok házát és közben a zene, a tánc, és egy narrátor, a jellegzetes hangú Kovács Zsolt, aki Istennel társalog, el-elkávézgatnak. |
A darab majd négy és fél órán át tartott, de más szempontból is eltér a mai trendtől. A zene segítségével mozgásszínházi jelenetek szűntetik meg a néző időérzékét, eksztatikus hatású negyedórák vannak, hogy csak a legnagyobbat említsem, amikor úgy negyven ember dobverővel üti a díszlet faléceit, az egyszerűen frenetikus. Mintha nem is magyar színházban lennénk, Kovács Márton korábban tett "világzenei" kirándulásokat (ő rühelli a világzene kifejezést, de így érthető, miről is van szó). |
Néhány ponton az előadás tompított, árnyalt, esztétizált, holott a nyers fogalmazás erősebb hatást váltott volna ki. A hatás így is megrendítő, kizsigerelő, totális és felemelő. Nem feledjük el, hogy Magyarországon vagyunk. A közönség már az első felvonás végén azt hiszi vége a darabnak, aztán a másodikban még háromszor. Fotó: Bálint F Gyula További képek: ppphoto.terasz.hu |