Csodaszép fájdalom

Nincs díszlet, nincs jelmez. Tiszta színészi játék van csupán. Nincs is szükség semmi másra, ha ennyi briliáns művész formál eredetien emberi karaktereket. És képesek arra, hogy érzéseket váltsanak ki. Hogy ne egy üres koncepciótól bűzlő megtervezett estém legyen. Hogy előbújjon az a könnycsepp, ami már szeptember óta várakozik.

Valahol, valamikor háború lesz. Háború van és a végén viselik a következményeket. Két kisfiút féltő anyjuk sosem látott nagymamájukhoz viszi falura, ahol tán biztonságban átvészelhetik a vérengzést. Ők ketten pedig viselik anyjuk fiatalkori viselkedésének minden következményeit. Hogy fejükhöz vágják, fattyak, férgek, idióták. Hogy nem mondja nekik többé senki: drága kicsikéim.
Megedződnek az ott töltött évek alatt. Nem számít, ha nadrágszíjjal verik őket, verik ők egymást is rendszeresen. És mindent megtapasztalnak. A perverzitás temérdek formájával találkoznak szép megfogalmazásban, burkoltan bár, de mégis egyértelműen. Számukra mindez természetes. Mintha ez volna az élet normális rendje. Az önmarcangolás, mások és saját maguk megkínzása.
A maguk módján szeretetben élnek egy gyűlöletet árasztó nagymamával. Aztán egy váratlan esemény és egyikük máris a vasfüggönyön innen találja magát. Elválásuk véglegesnek tervezett. Mivel részükről szeretet, mint olyan nem létezik, így nincs hiány, magány, egyedüllét sem. Klaus mégis visszatér hosszú évek múltán, hogy megkeresse elhagyott testvérét. De az elválás tényleg örökre szólt, ha nem is fizikai értelemben.


Ilan Eldad		Agota Kristof

Pálfi Ervin Lucasa és Ralbovszki Csaba Klausa naivan kőkemény, edzetten bátortalan. Valamiféle felkavaró emberség sugárzik tekintetükből. Mivel a ballada egy regény nyomán készült, rengeteg epikus része van az előadásnak, aminek többnyire van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy lelassítja, elhalványítja és álmosítóvá teszi az előadást.
Nos ezúttal erről szó sincs. Pálfi és Ralbovszki olyan egyszerűséggel és természetességgel mesélik szereplőik életének történetét, mintha csak velük esett volna meg minden. Meséjük minden momentumának szépsége és fájdalma megcsillan tekintetükben.
Az előadás egészen átütő jelensége pedig Karna Margit, aki Nagyanyát olyan eredetien és magabiztos határozottsággal formálja nem egyszerűen házsártos, agg asszonyként, hanem átitatja játékát élete nyolcvanakárhány évének minden egyes fájdalmával.
Emlékezetes Vicei Natália alakítása is, aki először féltő és bizonytalan anyaként jelenik meg a színen, majd Nyúlszájat, a falusi értelmi sérült kislányt formálja élvezetes valódisággal.

Mess Attila Petert, a homoszexuális pártembert és a rendőrt adja meggyőzően, ahogyan Katkó Ferenc is kiválóan formálja az akadékoskodó könyvárust, a mazochista tisztet és még sok más karaktert.
Szőke Attila szerepeinek nincsenek terjedelmes monológjai, mégis e rövid megjelenéseivel is emlékezetes alakítást nyújt.
Kovács Frigyes is több karakter bőrébe bújik, melyekhez mind mély érzelmeket és fontos eszközöket ad hozzá.
Így van ez Pesitz Mónikával, Szilágyi Andorral és Sziráczky Katalinnal is, akik mind egészen szépen viszik végig szereplőjük változásait.

Ilan Eldad, az izraeli vendégrendező mindent e kiváló színészekre épített. És nem is tévedett. Az előadás minden pillanata valódi érzelmekkel teli. Olybá tűnik, mintha mindannyian átélték volna a második világháborút és elszenvedték volna szeretteik elvesztését. Olyan, mintha velük esett volna meg minden. Annyira hiteles és igazi.
Ettől gyönyörűen fájdalmas. És ebben nem kis szerepe van Matlári Miklós zeneszerző csodálatosan lélekbe markoló muzsikájának, mely belemászott egészen mélyen a szívembe és ott is marad még nagyon sokáig. Mint a könnycsepp.
Végignézve azt, ahogyan két egymást rég nem látott testvér már nem úgy bánik a másikkal, ahogyan korábban. Nem olyanok a tekintetek, taszítás van, jéghideg elutasítás, miközben belül szétfeszítő fájdalom uralkodik.
Emlékezetesen fájdalmas.

Csodaszép fájdalom

Egyéb