| ''Ma itt olyan emberre kell emlékeznünk, aki - mivel egész életében irtózott a közhelyektől -, még ebben a fájdalmasan ünnepi pillanatban is előszedné a ceruzáját, hogy húzzon az őt magasztaló szövegből.
Cserés Miklós életműve a magyar rádiózás művészi rangra emelésének része. Szinte hihetetlen, hogy immáron tízegynéhány esztendeje nem láthatjuk őt, hiszen odabent a dramaturgián, aztán a rendezői szobában, melyenek ajtaja minden kezdő előtt tárva-nyitva állt, szinte központi alakja volt a Rádiószínháznak, sőt, egyidőben - ezek különlegesen jelentős esztendők voltak -, a Rádió színtársulatának vezetőjeként is Cserés Miklós volt a legszilárdabb pont. Amikor az emberség és a szakértelem szakmai szigorral párosul, sok jelentős egyéniség válik ellenszenvessé. Őt még ez a már-már kérlelhetetlen szigor se tudta kikezdeni. Cserés Miklós sohasem követelte ki magának azt az elismerést, mely megillette volna. Mindössze "érdemes művész"-ként távozott az élők sorából, pedig tán jóval többet érdemelt volna. Igaz, hogy az az elismerés, melyet a tanítványok és kollégák rajongása jelentett, felért egy Kossuth-díjjal is. |
 |
| Dr. Cserés Miklós - Szabó Gyula háttérben Kohut Magda |
| Most nem szólhat közbe, most nem akadályozhatja meg, hogy kimondjuk: a magyar művészi rádiózás halhatatlanjai között van a helye. Műveltsége, mely legendás halkságának, és kérlelhetetlen szigorúságának aranyfedezete volt, arra kényszerítette tanítványait, hogy csak a kifogástalant, csak a szépet, csak a hitelest részesítsék előnyben. Tagadhatatlan, hogy utána nem csupán a rendezői szék, de a produkciók is türelmetlenül vártak az utódra. Mi még jól emlékszünk azokra az időkre, amikor mikrofon elé csak kifogástalan magyarsággal beszélő szereplők juthattak. Elképzelhetetlen volt a beszédhibás színész, a felkészületlen ügyelő, vagy a későn érkező munkatárs. Ne kutassuk, kinek a vétke az, hogy már azt hittük, elfelejtették, ám vegyük tudomásul elégedetten, hogy az érdem előbb-utóbb megjutalmaztatik. Kissé megkésve, de most végre újra módunkban áll emlékezni Rá. Rá, aki egyben volt jóbarát és tanítómester, művész, és ugyanakkor egy műfaj mércéje is. Mi volt a bűne? Hogy túl hamar hagyott itt bennünket. Némi lelkiismeretfurdalással emlékezünk a félbehagyott beszélgetésekre, meg azokra a megmagyarázhatatlan kapkodásokra, melyek távozása után bekövetkeztek. Akkor már a tempó fontosabb lett, mint az igényesség, a népszerűség hajhászása átgázolt az alaposságon a hitelességen. |
 |
| Mi, akik most kissé zavartan állunk az emléke előtt, meg kéne fogadnunk, hogy megpróbáljuk újra. Fogadalmat kéne tennni, hogy a "Láthatatlan színház"-at feltámasztjuk. Úgy, ahogy Ő csinálta annak idején. Szerényen és igényesen.'' A stúdióban készült fotót köszönjük Szalay Zoltánnak, az emléktábla képét, Tiszaladány Önkormányzatának. |
