| Akkor már zártuk az ajtókat. Belülre, az udvarra nyíló előszoba, a konyha és a padlásfeljáró ajtajának belső felére kis cédulákat szögezett ki apám, rajtuk figyelmeztető felirat: Ne felejtsd el! Zárd be magad után! Nem tudtam mire vélni a cédulákat, hiszen a felnőttek akkor már hetek óta mondták, hogy zárjuk be mindig az ajtókat, idegent ne engedjünk be, és senkinek ne beszéljünk semmiről, ami otthon történik. Mert történt néhány olyan dolog, ami addig nem. Elvitték a kisborjúkat és eltűnt a Piros is. A kisborjúkat nem emlegettem, de Piros helye üresen tátongott az istállóban, csak néztem, és nem hittem el, hogy nincs ott. Elvitték, mondta apám, és nem tett hozzá semmit, se mesét nem mondott, se magyarázatot nem adott, mint máskor szokott. Mindig mindent megmagyarázott. Most semmi, se, hogy kik vitték el, se, hogy mikor, miért. Amikor megkérdeztem, hogy ki fogja megfejni a Pirost, mert azt mindenki tudja, hogy nem hagyja senki másnak, hogy megfejje, még leülni se lehet mellé, egyedül csak a nagymamának. Tudták ezt azok, akik elvitték, kérdeztem, de erre se válaszolt se apám, se senki. És arra se mondtak semmit, amikor azt kérdeztem, hogy hát akkor honnan lesz most már nekünk tejünk, ha nincs a Piros. Csak hosszú hallgatás után mondta a nagymama, majd hozunk a Bilics néniéktől. Kannában. Úgy, ahogy a Piros tejét vitték tőlünk, olyan piros kannában, kérdeztem megint. Erre meg csak bólogatott a nagymama, úgy, gyerekem, úgy. És hozzátette, ne törődj te semmivel, ez a felnőttek dolga, ne is beszélj erről. Bólogattam, mint a nagyok, és nem is beszéltem senkivel se a kisborjúkról, se Pirosról, csak a szomszéd Pistivel, akinek szintén nem volt szabad semmiről beszélnie. Se arról, hogy disznót vágtak egyik éjszaka, se a papájáról, aki nem írt már fél éve levelet abból a messzi városból, ahová elutazott. Csöndesen pusmogtunk, megeskettük egymást, hogy soha senkinek nem mondunk semmit. Meg is tartottuk. Ezekben a napokban egyik éjjel halk beszélgetésre lettem figyelmes. A házban, ahol nagymamával éltünk, egy szobában aludtunk mindannyian. A nagymama, a szüleim és én. Első osztályos voltam, az átalakított kiságyamban aludtam, keresztben állt a kiságy a rekamié lábánál. Akkor éjjel, ahogy fölébredtem, és megszokta a szemem a sötétet, látom, hogy üres a szüleim ágya. Nagymama zavartalanul szuszogott a helyén a kályha melletti heverőn. A fojtott beszélgetés, amire fölfigyeltem, a verandáról jött. A szüleim beszélgettek éjnek éjszakáján. Nem szoktam felkelni, de most éreztem, pisilnem kell, résnyire nyitottam a szoba ajtaját. Nem tudom, mire gondoltam, hogy nem mentem ki mindjárt közéjük, talán a suttogás változott ingerült beszéddé, vagy kíváncsi voltam, mit csinálhatnak - csak álltam és lestem kifelé. - Nem mész te sehová! Nem engedlek! - hallottam anyám hangját. Nem volt abban fenyegetés, az volt a fenyegető, hogy olyan színtelen és fakó az a hang, mintha félne, mintha bántaná valaki. - El kell mennem. Meg akarom tudni, mi lesz itt! Ez még nem a vége, ez még csak most kezdődött - mondta apám. - Mit kell neked mindent tudni! És ha nem jössz vissza? Kihez akarsz menni? Mindenki új ember! A járásnál is, a megyénél is! Egyszer csak nem fognak hazaengedni! - Elmegyek. Pali csak tud valamit... Apám hangja elszánt volt, ahogy ült a nagyasztal végén, a házi sört ott szokta kitölteni. Fázott a lábam, egyre jobban kellett pisilni, de nem mertem jobban megnyitni az ajtót. Egyszer csak sikoltást hallok. Hosszú, elnyújtott sikoltást. Anyám sikoltozott. - Nem! - sikította. - Nem mész sehova! Nem! Neeeeem! Abban a pillanatban apám megütötte. Olyan hatalmasan, hogy anyám nekilódult az aszparágusz állványának, az óriási cserép leesett a földre, anyám közéje, ott ült, beleszakadt a szó. Hallgatott. Éreztem, a combomon valami meleg folyik végig, pillanatok alatt tócsában álltam. Még hallottam, ahogy anyám ott az aszparágusz romjai közt azt mondja, csak úgy maga elé: - Durrrr! Maga megpofozott. De akkor se megy sehova... És elkezdett sírni. Akkor már én is sírtam. Hideg volt a combom, amikor nagymama felnyalábolt és kivitt megmosdatni a konyhába. |
