Egy boldog magánszínház

Mindig előre dolgozunk, ezért tudunk szeptember közepén új bemutatóval nyitni. A Feydeau darabot nyáron egyszer már játszottuk Pesthidegkúton, nagy sikerrel. Jubileumi évad után vagyunk, most kezdjük a 21.-iket a felújított színházépületben: új portált kapott az épület és átjáró épült a színpad mögött, valamint nekem egy pici iroda. Olyan, mint egy hajókabin, és az ablakából éppen a színpadra és a nézőtérre látni.

Milyen új bemutatót terveznek idén?

Az az elvem, hogy hadd fussanak ki a darabok. Nem hajt minket semmi, ezért vannak olyan előadásaink is, amelyek öt éve levehetetlenek a műsorról. Ilyen például a Tanár úr kérem, amelynek nagyon örülök. Azt hittük, hogy mindössze pár előadást fog megérni, de bestseller lett. Olyan közkincs, mint a Pál utcai fiúk. Ebben nagy érdeme van a színpadra alkalmazó Szakonyi Károlynak, aki mai környezetbe tette a darabot, így nem gyerekek játsszák, hanem felnőttek, akik egy érettségi találkozó keretében emlékeznek vissza az ifjúságukra. Műsoron tartjuk a Szellemidézést, a Bolond vasárnapot, az Őrült nők ketrecét. Felújítjuk a pár évvel ezelőtti nagy sikert, a III. Richárdot, Cseke Péter címszereplésével. Nyolc éve ment az Adáshiba, amelyet szintén hiányol a közönség - ez olyan darab, amelynek mindig műsoron kell lennie. Várhatóan a régi szereposztással, élén Sztankay Istvánnal és Schütz Ilával sikerül felújítani. Vannak aztán még vágyaim és terveim - régóta szeretném például színpadra vinni Bacsó Péter Tanúját -, de ezekről nem szívesen beszélek, mert ellopják az ötletet. A második félév új bemutatói egyébként is a pénztől függenek.

Magánszínházként nem kell foglalkoznia a színházakat érintő átállással...

Valóban, mint a Budapesti Színigazgatók Egyesületének tagja kicsit kívülállóként figyelem a kht-vá (Közhasznú Társaság a szerk.) alakulás gyötrelmeit. Én ugyanis ezeket már végig csináltam. A Karinthy Színház először kisszövetkezetként, aztán alapítványként, majd kft-ként működik, ez utóbbi a legjobb forma. Ők most tanulják ezt, hiszen eddig állami színházak voltak. Boldog magánszínházként megengedhetem magamnak, hogy azt szerződtetek, akit csak akarok. Mivel rangja van a színháznak, boldogan jönnek hozzánk játszani a színészek, akkor is, ha nem tudok annyit fizetni, mint a Nemzeti vagy a Katona József Színház. 4O-5O között van az itt játszók száma. Szoktam is mondani tréfásan, hogy enyém az ország egyik legnagyobb társulata. Azt is megtehettük idén, hogy a többi színházzal ellentétben nem emeltük a jegyárakat: nálunk 8OO-16OO forint között mozognak a belépők árai.

Milyen személyes tervei vannak?

Nyáron ledoktoráltam a Színházművészeti Egyetemen. A disszertációmat a saját rendezőosztályom történetéről írtam. 1968-73 között végeztünk, Marton Endre volt az osztályfőnökünk, évfolyamtársaim között volt Ascher Tamás, Valló Péter, Illés István, Szőke István, Kornis Mihály, Romhányi László. Menet közben beleszerettem az írásba, és rájöttem, hogy ez nemcsak szakdolgozat-, hanem regénytéma is. Másrészt úgy érzem, el kell számolnom a családommal is. Ezért két éve elkezdtem írni egy családregényt, amelynek középpontjában Karinthy Gábor áll, a tragikus sorsú költő. Én még gyerekként ismertem őt. Húsz éve gyűjtöm hozzá az anyagot, olyan emberekkel beszéltem, akik ma már nem élnek: Devecseri, Weöres, Zolnay, Benedek István. A műfaja elképzelt napló lesz, kicsit olyan "őrült naplója".