Elfojtott identitások

A ruha teszi a személyiséget? Csabai Attilának olybá tűnik, határozott véleménye, a külső megjelenés valamiféle elfojtott belső tartalmat, a felszínre törni nem képes, valós vagy épp álvalós egyéniséget és hovatartozást erősíti fel. Vagy burokba zárja. Megakadályozza a kitörést vagy kiráncigálja az élő húsból azt, amit az rejteget. Mert mindenkiben van valami más. Valami, ami megkülönböztet mástól. Ami lehet, hogy soha nem derül ki. Pedig bennünk van. Az eltitkolt, szégyenlős perverzió, amit a KOMPmÁNIA legújabb produkciójában nem szégyell megmutatni. Mert ezek vagyunk mi. Emberek, érzésekkel, néha csodaszépekkel, máskor visszataszítóan vulgárisakkal. Aztán egyszer csak összefolyik a kettő és a csodaszép undorítóvá válik, míg gyönyörűvé a visszataszító.

Vitatkozunk magunkkal. A sötétségben csupán néhány valótlanul kék fényfolt dereng, mintha egy bizonytalanul tiszta éjjeli égbolt tárulna elénk. A lények pedig, akik keresik a helyet, az utat és önmagukat kabátjukhoz vágják félelmeiket.
A bundák rendületlenül lógnak és szó nélkül tűrik, hogy viselőjük haraggá változtassa az irántuk érzett vágyat. Mindig van valaki, akit megvádolhatunk. Ő a bűn okozója. Egy magas, sötét személyiség, aki saját állatával már nem érzi a különbséget fájdalom és fájdalom között. Csabai Attila véges-végig irányító személyiség, valamiféle démoni centrumot képvisel.

Segít, hogy felpróbálhassunk több ruhát is. Megérezhetjük, melyikben vagyunk önmagunk. Öltönyös, kalapos macsók, vörös ruhás démonok, ruhátlan véglények, rongyos áldozatok vagy csak emberek. Nem könnyű a döntés. Mint ahogyan nem volt könnyű értenem Csabai Attila nyelvét sem. Olyan összetetten, globálisan és szerteágazóan látja a képeket, hogy szinte képtelen voltam eldönteni, mely szálát kövessem a történésnek.
Rákényszerültem arra, hogy megfosszam magam a látvány egy részétől. Hogy cikázzanak a gondolatok, hogy a hideg futkosson a hátamon, miközben valamiből mindig kicsit kimaradtam. Szerettem volna az egészet befogadni. Egyszerre látni azt, miként adja be a derekát az áldozat, miként válik gonosszá maga is, majd miképpen érzi meg a másság perzselő ízét, hogy aztán önnön húsába harapjon.

A színpadkép maga az út a másba. Egy csúszda, melyen újra és újra fölkapaszkodnak a táncosok, majd ismét visszazuhannak a mélybe, a feleselő bárszékek, melyek szinte magukhoz láncolják a bizonytalanságot és az egyáltalán nem biztos talajt nyújtó föld.
Mind elbizonytalanítják az idő és tér fogalmát. A szürreál majdnem megvalósul. Az érthetetlen majdnem egyértelművé válik. A zene pedig mindig ott van, segít, irányít. És irányítanak a testek, a mozdulatok. Érzem, hogy éreznek.

Ez az egészen filmszerűen megkomponált este mégis kicsit bizonytalan marad. Ha mégoly egyértelműek a jelenségek és beleégnek emlékezetembe a képek, akkor is titok marad néhány gondolat. De talán pont erről szól Csabai Attila koreográfiája, a /VERZIÓK.
Tán keresi az utat azon identitások felé, amelyek még nem bukkantak fel az emberekben. Nem bukkanhattak fel, mert elfolytjuk őket és örökké testünk börtönébe zárjuk kitörni vágyó másságainkat. És talán még ő maga sem biztos benne, hogy megtalálta, amit keresett.