 |
| Búcsú Ildikótól
Nem vettem fel a telefont pénteken este. És kedden is csak nehezen tudtam elérni a hívót. Mintha minden késleltetni akarta volna, hogy megtudjam a hírt; Nyeső Ildikó meghalt. Sugárzóan jókedvű, életerős és fiatal volt, amikor megismertük. Az adácsi falusi színjátszó találkozó, versmondó versenyek, az amatőr színjátszók életében való aktív részvétel voltak a találkozási pontjaink. De ő szervezte a Weöres Sándor gyermekszínjátszó találkozó megyei fordulóit, a Batyu-tábort színjátszók és drámapedagógiával foglalkozók számára, és még számos más dolgot. Lendülettel. Fáradhatatlanul. Talán ez volt a legrosszabb; látni, ahogy fogy a lendület, ahogy fakul a szem, fárad a mosoly - miközben még mindig fiatalasszonyról van szó. Ahogy elfárad a küzdelemben. Ahogy fogynak a vigasztaló szavak is. A tehetetlenség és a remény marad csak. Meg a hit. Amíg az is fogyni nem kezd. A hosszantartó, gyötrelmes betegségen aratott kezdeti győzelmek után egyre fáradtabb lett. Most feladta a harcot. Talán, reméljük, megbékélve távozott erről a földről. Ha lehet megbékélve itthagyni ikerlányokat, akik messze vannak még a felnőttségtől, férjet, aki hittel és kitartással tartotta benne a lelket, édesanyát, aki erejét meghaladóan vállalt át feladatokat. Nehéz idők járnak, egyre több nekrológ íródik fiatal emberekért, akiknek még járt volna öröm, szépség, munka, küzdelem. Ha nincs az alattomos betegség, győzték volna kedvvel is. Most örök pihenésre vannak ítélve. És mi nem látjuk Ildikót sem, soha többé. Mégis tudom, hogy sokáig velünk marad, gondolatainkban és mondatainkban is felbukkan majd, mint egy messzire utazott barát. Akivel jó lenne beszélgetni. Legyen neki könnyű a föld. /Tóth Zsó/ |
