Magyarországon Nyikolaj Koljadától főként a Murlin Murlót ismeri a közönség. Te is ez alapján indultál el, amikor darabot kerestél?
Czajlik József: Koljadáról csak hallottam, újságokban olvastam, de nem ismertem a darabjait. A Bárkára viszont sok kortárs színmű érkezik, ezeket általában Bérczes Laci tanulmányozza át, ő hívta fel a figyelmemet a Cárkisasszonyra, és beletalált, mert nagyon megragadott. Nagyon tetszik a világa, a gondolkodásmódja, amely szerint a szereplőket mozgatja. Egy késői Csehovnak gondolom, akinél a szöveg még fontos közvetítő elem. Másrészt van egy érdekes, a ?cool" drámától eltérő vonulat benne, ami engem megfogott: valamilyen módon felvillantja a reményt, és nem apokaliptikus, kiúttalan. Egyéni szabadságot mutat fel, amellyel élhet az ember, még ha el is távolodik az őt körülvevő világtól.
Fénykép az előadásból
Ez a rendezésed érzelmileg telített, poétikus, sok olyan fény- és hangeffektust használ, olyan képeket komponál, amelyektől manapság inkább ódzkodni szoktak a rendezők. Komáromban hogyan fogadja a közönség, illetve érzékelhető-e különbség a recepcióban határon innen és túl?
Czajlik József: Az a nyelvi és érzelmi közeg, amelyben a darab játszódik, a dús, érzelmi töltetű színjátszás Szlovákiában valóban gyakoribb. Számomra rettenetesen fontos a gazdag élet, amelyben az érzelmek telítetten tudnak megnyilvánulni, hiszen nem minden pusztán racionálisan leképezhető modellhelyzet. A fogadtatás különbségeit nehéz megítélni, mert Magyarországon fesztiválokon játszottuk az előadást, ahol általában ?értőbb" közönséggel találkozunk, de úgy látom, nincs elementáris különbség a reakciókban. Talán az asszociációs regiszterek szélesebbek egy fesztiválközönség esetében, de Szlovákiában is megtalálta az előadás a maga közönségét, ami persze nem széles réteg.
Fénykép az előadásból
Makszim szerepét menetközben vette át Lucskay Róbert. Ez milyen egyéb változásokkal jár?
Czajlik József: Egy négyszereplős darabban, amelyet főként érzelmi hangok határoznak meg, nyilván lényegi változtatás egy szereplőcsere. Robi a saját jellemét, emocionalitását adja a produkcióhoz, ráadásul nagyon régen ismerjük egymást, sokat dolgoztunk együtt, van egyfajta közös nyelvünk is, ami szintén hozzáadott érték. Két és fél hét intenzív munkát fektettünk bele újonnan, ez sok hangsúlyeltolódást eredményezett.
Merőben eltérő építkezésű előadásokat láthattunk tőled. Hol helyezed el a Cárkisasszonyt a rendezéseid sorában?
Czajlik József: Egy szubjektív érzettel tudnék erre válaszolni: ez a kis gárda nagyon szereti ezt az előadást. Olyan plasztikusnak mutatkozik a darab, hogy újra és újra belefeledkezhetünk, és a fogadtatás is rímel az elképzeléseinkre, úgyhogy sok örömet okoz.
Fénykép az előadásból
Mennyire fontosak egy előadás életében a fesztiválok?
Egy fesztivál olyan kihívás, ami erősíti a produkciót. Eleve megszólítják az előadást, kiválasztják, ami mindig motiváló. Mindenkinek jólesik, ha téthelyzetbe kerül, amelyben megmutatkozhat.
az interjút készítette: Zsolnai Judit
Csipkerózsika haláltusája
Bárka, 2005-11-26 21:30
Fénykép az előadásból
Rendező: Czajlik József m.v.
Szereplők: Szoták Andrea m.v., Lucskay Róbert m.v., Fabó Tibor, Szvrcsek Anita m.v. Díszlet, jelmez: Gadus Erika m.v. Dramaturg: Dömötör Varga Emese
A fesztivál másnapján, késő este került terítékre a Mese a halott cárkisasszonyról. A cím egy Puskin-meséből lehet ismerős, ez az orosz Csipkerózsika-történet jelenti (a vodkán kívül) a főhős egyetlen menekülési útvonalát a mindennapokból. Erre a menekülésre azonban kétségkívül szüksége is van, élete ugyanis egy állatkórházban telik, ahol kóbor állatok kivégzésével tölti ideje jó részét, a maradékot pedig nyomorúságos kis óljában kedvenc kutyájával, akihez az életét annyira odakötötte, hogy megfogadta: ha a kutya meghal, akkor ő is. Erre a pillanatra vár egész életében, a halál jöttére, készül rá, elpróbálja, elképzeli milyen lesz, csak hogy a halál után eljöjjön végre a herceg, aki csókjával feléleszti majd, stb.
Fénykép az előadásból
Az előadás két felvonása érdekesen feszül egymásnak, és valamilyen mértékben másként is kell nézni őket: az első felvonás vad, primér módon működő, megrázó jelenetei négy ember vadul átvodkázott éjszakáját tárja elénk, melynek során mindenkiből előjön, aminek elő kell jönni, szex, erőszak, majd szinte véget ér a történet. És ahogy zúgó fejjel kimegyünk rágyújtani, megszólalni is alig tudunk, és találgatjuk, mi vár ránk még ezután. De nem az jön.
Fénykép az előadásból
A második felvonás metafizikus pianóban megy, csöndes, szinte természetes átfolyás a halálba. A két felvonás akár egymás ellenpontjaként is értelmezhető, mely mégis csak együtt működőképes, mint emocionalitás és intellektus.
Fénykép az előadásból
Szinte teljes sötét, csak a karácsonyfa kis izzói gyúlnak föl-le, mint az elhaló szívdobbanás és kezdetét veszi a bizarr szerepjáték: a nő megkéri a férfit, mesélje el, milyen lesz az ő halála (a nőé). A férfi szinte megbabonázva révületbe kerül, és költői, szuggesztív képeket kezd mesélni a vaksötétben. Az első felvonás brutalitásához képest ez olyan, mint egy vadul megejtő szimfónia utolsó, kitartott hangja, vagy a haldokló utolsó lélegzete.
Fénykép az előadásból
Maga a meghalás egész könnyedén megy, szinte természetesen. Az utolsó jelenetben pedig leomlanak a díszlet háttereként szolgáló sárgás-véres lepedők és a háttérben kékes fényben feltűnik a mese tündérvalósága, ahol ragyogó hópelyhek közt végigtáncol Csipkerózsika, tündéri muzsikaszó, majd egy hirtelen durranás, mintha rövidzárlat lenne, és hirtelen teljes a sötét. Pont ez a jó benne, hogy kicsit nyitva hagyott, lecsupaszított szerkezetet kapunk, mentesen minden didaktikától, szájbarágástól, megelégedve a felmutatás riuáléjával. Rituális haláltáncba gyúrt realizmus, szikár, nyers poézis.
Molnár Illés
