Pályatársai, a kritikusok és a színházi emberek nevében búcsúzom Metz Katalintól, a fáradhatatlan és csak a szakmájának élő színházi újságírótól.
Egy évben születtünk, az élet sokszor sodort egymás közelébe bennünket, de barátok nem lettünk, ?csak? respektáltuk egymást. Nem tudtam, hogy súlyos beteg, bár gyanakodhattam volna, hiszen koranyár óta sehol nem futottunk össze.
A munkám úgy hozta, hogy halálhíre különösen mélyen érintett. A marosvásárhelyi Székely Színház történetét tanulmányozva minduntalan cikkeivel, riportjaival találkoztam. A hét 1982-es évkönyvében például remek interjút készített két olyan rendezővel, akikre kevesebb reflektorfény vetült, de akik a színházi aprómunkát lelkiismeretesen elvégezték. Közülük Hunyadi Andrást csak a színpadi munkáiból ismertem, de Gergely Géza a barátom volt, s Metz Kati beszélgetése olyan, mintha a kettőnk Erdélyt bebarangoló országjárásán hangzott volna el. Ugyanitt a társulat alapító tagjairól és legfiatalabbjairól egyaránt pontos és érzékletes portrékat írt.
Halála napját, november 21-ét követően hirtelen azzal kellett szembesülnöm, hogy mindaz, amit leírt, végérvényesen lezárult, a visszahozhatatlan múlt része lett. Lapszéli jegyzeteim között hiába áll ott felkiáltójellel: megkérdezni Katitól! Erre már nem kerülhet sor. Egyre kevesebben vannak, akitől még lehet kérdezni.
Olvasói, de a színházi szakmabeliek legtöbbje ? sőt, valljuk be, a színházkritikusokat tömörítő szervezet tagjainak többsége is ? a halála után kiadott szűkszavú közleményből szerzett tudomást életének számos fordulójáról. Azt sokan tudták, hogy erdélyi származású, de azt már nem ? s erről a kommüniké is hallgat ?, hogy Metz Kati gyerekkorától színházban, színházközelben élt. Az 1938. november 25-én Marosvásárhelyen született kislány édesapja, a magyarországi illetőségű dr. Metz István, nemcsak gyakorló orvos volt, hanem a Székely Színház dramaturgja is, így Kati nyolc éves korától minden előadást megnézett, a legtöbbjüket nem is egyszer. Ekkor Románia egyik ? ha nem a ? legjobb színháza működött Marosvásárhelyen, tehát jó helyről tanulta meg, mi a jó és rossz egy előadásban, mi hogyan hat, mi a titka egy színészi alakításnak, mitől robban egy rendezői ötlet, mit tehet hozzá egy produkció sikeréhez a látvány, a zene.
A Tompa Miklós, Delly Ferenc, Szabó Ernő rendező-triász legendás előadásai után a színházilag elkényeztetett lány egyenesen sivatagi kietlenségnek találta a kolozsvári teátrum repertoárját, amikor a Babes-Bólyai Tudományegyetem bölcsészkarán a magyar-német szakot végezte.
Még egyetemista, amikor elkezd írni, kritikáit, kisesszéit az erdélyi folyóiratok, művelődési hetilapok közlik. Nem elégedett meg a filoszvégzettséggel, és amint tehette, beiratkozott a bukaresti Caragiale Film és Színházművészeti Intézet teatrológia szakára, ahol 1973-ban fejezte be a posztgraduális képzést. Rá három évvel a bukaresti újságíró főiskolán is lediplomázott.
Ahogy abban az időben ez szinte kötelező volt, tagja lett a román újságíró, illetve írószövetségnek, a Színházművészeti Szövetség kritikai szakosztályának, és írásai csaknem minden olyan magyar nyelvű orgánumban megjelentek, amelyben színházról lehetett írni. De nemcsak színházról, hanem a kultúra egyéb területéről is rendszeresen beszámolt. Mindenekelőtt a zenéről. S nem mellékesen, tizenhárom éven át volt a vásárhelyi Ariel Bábszínház irodalmi titkára.
Rajongva tudott lelkesedni mindenért, amiben vagy akiben a művészi igazság szikráját felfedezte, de a lelkesedés nem homályosította el tisztánlátását, kritikai érzékét. Ez azzal a két emberrel kapcsolatba is igaz, akit leginkább közel érzett magához. Páskándi Gézáról és Harag Györgyről van szó.
És sokszorosan Haragról, akinek pályája nagyobb felét közelről kísérte figyelemmel. Harag 1960-ban szerződött Vásárhelyre, és kis megszakítással 1975-ig volt ott főrendező, majd 75-től tíz éven át, halálig Kolozsváron művészeti vezető. Metz Kati e negyedszázad minden Harag-előadását látta és írt róla. A rendező szerette, ha civilek is vannak a próbáin, így Metz Kati nemcsak a kész produktumokat regisztrálhatta, hanem igen sokszor azt a folyamatot is végigkísérhette, ahogyan a színészekkel közösen megszületik egy-egy produkció. Gyakran ezeket a próbákat is dokumentálta.
Közeli tanúja volt Harag György búcsúrendezésének is. A már halálos beteg rendező a vásárhelyi román tagozattal vitte színre a Cseresznyéskertet, amely a román és a magyar színháztörténet egyik legendás, kiemelkedő teljesítménye lett. Metz Katalin esszéjében, majd az abból kiteljesedő, 1998-ban, illetve 2000-ben ismét kiadott Forgószélben című kis könyvecskéjében érzékletesen írja le, hogy Firsz darabvégi búcsújában a rendező-mágus ? ahogy ő kötetének alcímében Haragot nevezi ? az élettől búcsúzott. Ugyanakkor Harag az 1985-ben oly égető sorskérdésre ? hogy a ceauşescu-i diktatúrában az emberek menjenek-e el vagy maradjanak a szülőföldjükön ? félreérthetetlenül tette le voksát: az értelmiségnek ott van dolga, ahol sajátjai élnek.
Metz Katalin is szembekerült a menni vagy maradni dilemmájával, s amikor megfagyott körülötte a levegő, és elvesztette állását, munkalehetőségeit, a menni mellett döntött. 1987-ben áttelepült Magyarországra. A Népszava újságírója lett. Aztán 1990 után az Új Magyarországé, a Napi Magyarországé, később a Magyar Nemzeté, a Magyar Hírlapé, végül a Nagyításé. De cikkeit többek között a Színház, a Film-Színház-Muzsika, az Új Tükör, a Párizsi Irodalmi Újság, a Kortárs, a Magyar Napló, a Magyar Szemle, a Criticai Lapok, valamint a jelentős romániai folyóiratok és újságok is közölték. Amikor elindultak az internetes lapok, azokhoz is rendszeresen írt. Tagja lett a Magyar Újságírók Szövetségének, a Színikritikusok Céhének. Munkássága elismeréseként 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést.
Sokat dolgozott. Alig volt olyan kulturális témájú sajtótájékoztató, amelyen ne lett volna ott és ne első kézből tudósította volna az olvasókat. Ő még abból a nemzedékből való volt, akinek ez az aprómunka sem derogált. Minden operabemutatón ott volt, szorgalmasan járta a hazai és a külföldi fesztiválokat. Volt idő, amikor az ő beszámolóiból lehetett tudni, hogy a Lajtán túl milyen fontos színházi vagy opera-eseményre érdemes odafigyelni. A külföldi élményeiről szóló beszámolóit gyűjtötte össze a 2004-ben megjelent Hetedhét határon túli gongütések című kötetében.
Írásait szerették az olvasók, de ami legalább ilyen fontos és ritka: a színházi emberek is. Véleményét elfogadták, világos stílusát, érthető okfejtését díjazták. Sok interjút készített, beszélgetéseire úgyanolyan alaposan felkészült, mint a kritikáira. Alanyai könnyen megnyíltak előtte. Kallós Zoltánnal készített interjúja az egyik legfontosabb és legjobban sikerült munkája, amely e tárgyban alapmű.
Mindezt már múlt időbe kell tenni. Metz Katalin helye üres marad az Operaházban, hiányozni fog a színházi bemutatókról, a sajtótájékoztatókon, nem látogatja meg a kisvárdai fesztivált, a POSZT-ot, a debreceni alternatív színházi szemlét, s hiányozni fog sok-sok embernek, szakmabelinek, céhtársainknak, az olvasóknak.
De írásai emlékeztetnek majd rá. És most mi is emlékezzünk rá, Metz Katalinra, a szakmánkat magas szinten ismerő és művelő kollégánkra, a mindig mindenkivel korrekt, barátságos emberi kapcsolatokra törekvő pályatársunkra. Nyugodjon békében!
