Értékelő beszély a III. POSZT díjkiosztója előtt

Első pontban a fesztivál versenyprogramját lehetne kritizálni. Tudatos döntés alapján minden évben egyetlen ember dönti el, maga a Válogató, hogy melyek voltak azok az előadások, amelyek fesztiválra érdemesek. Első alkalommal Forgách András cselekedte ezt, másodjára Szűcs Katalin, s harmadszor Német Ákos. Ízlésem Forgách Andrással egyezett leginkább, de a másik két Válogató is vállalható döntéseket hozott. Szűcs Katalin kritikusi ízlését, Német Ákos bevallottan egy rendezőgenerációt szeretett volna megmutatni.
Hát. Hát izé, nem is tudom, hogyan kellene ezt leírni. Úgy, hogy hallottam, elég csúnyákat a válogatásról. Szakmai susmust. Hogy a válogató olyan színházakból hívott előadásokat, ahol őt is bemutatták. Megtehette? Igen. Igaz? Könnyen ellenőrizhető. Érdekes ez a felvetés? Csak pletykaszinten, de azért a nyitóelőadás esetében nagyon, de nagyon zörgött a haraszt.

A Bodolay Géza rendezésre gondolok (Rokonok, a szerk.). Ilyen elcsámpázott produkciót ritkán látni színházban, hát még fesztiválon. De akadt társa is. Az Ördög a Radnóti Színházból. A Szikora János rendezte Utolsó tangó Párizsban-on már legalább vitatkozni érdemes, hogy elérte-e azt a színvonalat. Mármint milyen színvonalat, kérdezhet a figyelmes Olvasó!
Milyen a mai magyar színjátszás színvonala? Ha hangzatosak szeretnénk lenni, mondhatjuk azt, hogy siralmas. Ha az előbb említett két katasztrofális előadásból vonnánk le következtetést. De ne tegyük. Vizsgáljuk meg a fesztivál pontos nevét. Pécsi Országos Színházi Fesztivál. Ha szigorúan nézzük, határon túli előadásnak semmi keresnivalója POSZT-on. A határon túli színházak számára szintén létezik fesztivál. Viszont, akkor megkérdőjelezhető egy remek előadás ittléte is. A szabadkaiak Nem fáj című előadása, bár a színészek kvalitása, némelyikük hangképzése hagy maga után kívánni valót, mégiscsak az egyik legjobb produkció. Vagy nem is legjobb, ez csak olyan hangzatos címke. Őszinte. Hiteles. Ez kevés előadás sajátossága volt. Művészi önkifejezési formák öntömjénező, elkendőző, teátrális vonásaival inkább randizhattunk, mint releváns kifejezőerővel.

Viszont többször szembetalálkozhattunk a rendezői koncepció meghatározó erejével. Novák Eszter Shakespeare rendezése, a Vízkereszt, vagy amit akartok felvállaltan a fiatalok színháza, megszólít egy réteget, színházra nevel, merész, túlzásokba esik, de legalább véghez viszi a vállalását. Ugyanígy tesz Zsótér a Médea esetében. Ilan Eldad, Zsótér Sándor és Jr. Bagossy László rendezései esélyesek a legjobb rendezés díjára. Olyan színházak, amelyekben a játékszabályokat leginkább a rendező határozza meg. Ha már belekezdtem a csoportosításba, egy kupacba kerül Az Imposztor, a Valahol Európában, a Jelentek Egy Kivégzésből és a Hazatérés Dániába az Egerek és Emberekkel. A hagyományos színjátszás különféle evolúciós, nem revolúciós változatai. Az Imposztor a darabelemzés közben felvetett kérdéseivel, a Valahol Európában (G. Béres Attila) tömegjeleneteivel és az egy színészi alakításra (Kaszás Gergő) bízott előadással. Hasonlóval operált Mácsai Pál a Jelenetekben Udvaros Dorottya esetében, de ott az első felvonás döcögött. A Hazatérés Dániába húzóembere Gáti Oszkár, tőle sokan megtanulhatnák a színpadi beszédet, és az energikus színészetet.

Sokszor elgondolkodtató, hogy mennyire apróságoktól vált elviselhetővé egy-egy előadás. Mert egy POSZT-ról szóló írásnak elengedhetetlen része az időjárásról való kesergés. A meleg elviselhetetlen volt. Mégis elviseltük. Valahogy. Ehhez szükségeltetett valami plusz, valami kis csavar, enyhet adó sóhaj, hűsítő gondolat és monotónia tűrés.

A szervezők több szakmai hibát vétettek. Újból és újból, következetesen olyan helyszínre helyezték az előadásokat értékelő szakmai beszélgetéseket, ahol az elviselhetetlenségig felforrósodott a tető, s mi közvetlen alatta ültünk saját levünktől csatakosan. Pécsi lévén tisztában vagyok vele, hogy a színháztól tíz perces séta távolságban léteznek hűvösebb helyszínek. Elhibázott a kísérő-programnak kikiáltott és a Széchenyi téren megrendezett Könyvhét eseménysora. Hiába a nívós program (bár találkoztam ott gyerekprogramként olyannal, hogy egy ember playback cincogi muzsikára mórikálta magát nyolc kisgyermek és három anyuka előtt), hiába a nívótlan, alig nézi valaki. Akkor meg minek? Hogy demagóg fordulattal éljek, minek az adófizetők és a város pénzét hiábavalóságra költeni?

A szervezőket azonban dicséret is illeti. Létrejött, s immáron működik egy olyan monstre rendezvény Pécsett, amely megtölti a várost vendéggel, és élettel. Csurig a belvárosi éttermeket, az utcákat, éjfél után, hajnali kettőkor is tart a ramazuri. Hogy ezt a szakma miként tölti ki, az már magát a szakmát minősíti.
A fesztiválon dolgozó műszakiakat is dicsérnem illene. A színészeket is. És a szakmai fórumokat is.

A POSZT kísérő programja a Nyílt Fórum, ahol, mintegy dramaturg kupaktanácson friss darabokkal, szerzőkkel ismerkedhetett meg az érdeklődő. A szakmai beszélgetések résztvevőit is dicséret illeti. Egyrészt, mert mintha időnként közeledett volna a vita színvonalához a beszélgetés. Másrészt, mert végigülték (a forróság itt volt a legelviselhetetlenebb, a Kulturális Központ tetőterében).
Dicsérnem kell a színművészeti főiskolásokat (tudom, hogy már egyetemnek hívják, de akkor is főiskolások). Némelyik vizsgaelőadás színvonalban a versenyprogramot verte. Dicsérnem kell a töménytelen mennyiségű gyönyörű lányt is, hogy csak úgy voltak itt, sétáltak fel-alá?

A tíz nap alatt néha el-elkapott az undor. Embertől, színháztól, magamutogatóktól, zsivajgóktól? És akkor, ha szerencsém volt, véletlenül belebotlottam valamibe, ami elvarázsolt. Színháztól meggyötörten kiléptem a Színház térre, s ott játszott éppen a Baltazár Színház. Elég egy-egy szippantás ebből az éterien tiszta igazi előadásból, a játszók őszintesége erőt adott. Ha undorrohamtól, hőgutától vezetetve nem találtam meg a forgatagban a betevő szépséget, mi mást tehettem, kimenekültem a dzsungelből. Mert tíz napon át elviselhetetlen ez a nyüzsgés.

A díjazottak listája itt olvasható!