Ebből a rövid hírből kihámozható a lényeg, hogy az erdélyi magyar színházi emlékeket egyre jobban fenyegeti az idő, és a színházak fenntartóitól, az önkormányzattól, a román kulturális minisztériumtól nem lehet anyagi-szakmai támogatásra számítani. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) tavaly kezdeményezett egy olyan felmérést, hogy a határon túli magyar nyelvű színházakban milyen körülmények között, milyen történeti dokumentumok, kincsek, relikviák találhatók. Kiderült, hogy minden színházban van valami érdekesség, ritkaság, és hogy akik ezeket a dokumentumokat őrzik és feldolgozzák, inkább maguk találták ki a megőrzés és nyilvántartás módját. Akkor született meg az ötlet, hogy Marosvásárhelyen lehetne egy összejövetelt tartani, amelyen az irodalmi titkárok vesznek részt, és ahol megbeszélnénk a fontosabb kérdéseket. Az OSZMI valamilyen szakmai támogatást adna a munkájukhoz. Ez persze elég ködösen hangzik, mert az is szakmai támogatásnak minősül, ha itt valamiről beszélek, de nyilván nem erre lenne a legnagyobb szükség. Szakmai támogatás, ha elmondjuk, milyen feltételek között kellene tárolni bizonyos tárgyakat. Ha elkészíttetünk bizonyos tárolóeszközöket, dobozokat, savmentes zacskókat, amelyekbe a fényképeket bele lehet tenni, és ezeket a színházak rendelkezésére bocsátjuk. És persze arról is lehet szó, hogy kiépítsünk egy olyan adatbázist, egy olyan átfogó rendszert, amelyben digitálisan feldolgozzák a színházakban még fellelhető tárgyakat, színlapokat, műsorfüzeteket, festményeket, szobrokat, előadás-felvételeket, tehát mindazt, ami a színháztörténetben forrás-értékkel bír, hogy ? ha nem is tároljuk ezeket egyazon gyűjteményben, de ? legalább tudjunk a létezésükről. A végső célja ennek az együttműködésnek az volna, hogy azok az adatbázisok működjenek a határon túli színházakban is, amelyek a magyarországi színházak működését összegzik. Kölcsönös kapcsolat lenne: a színházak hozzáférhetnének ahhoz, ami nálunk található, és mi tudnánk, hogy mi található náluk, esetleg másolatot készítenénk.
- Három lépést soroltál: módszertan átadása, a tároláshoz szükséges kellékek biztosítása, és egy digitális adatbázis létrehozásának segítése. Kezdjük a módszertannal. Az irodalmi titkárokkal való találkozásból mi tudtál meg, milyen megoldásokat találtak ki, mennyire hasonlítanak ezek egymásra, mennyire eredményesek?
Gajdó Tamás: Minden színházban van valamilyen hagyomány, ami általában a borítékokban, dossziékban való tárolás. Az egyes előadások dokumentumait egy helyre gyűjtik, és általában a bemutatóhoz kapcsolódó dokumentumokat őrzik meg. Nyilvánvaló, hogy egy kisebb, vagy fiatalabb színház esetében ez a dokumentálás még visszamenőleg is megoldható, a bemutatók sora könnyen belátható, és minden előadáshoz lehet társítani valamilyen dokumentumot. A kolozsvári színház archívuma egy egészen másfajta módszertant kíván, ott inkább egy mini színházi múzeumot kellene berendezni, mert a kolozsvári színjátszás kétszáztizennégy éves története ezt kéri. Külön kellene választani az egyes forrásokat, azokat fel kellene dolgozni, tárolni, és biztosítani, hogy a kutatók rendelkezésére álljanak ezek a tárgyak.
Ahol már kialakult egy bizonyos rendszer, nem biztos, hogy érdemes megváltoztatni. De az is igaz, hogy ha meg rosszul csinálnak valamit, azt butaság folytatni. A legjobb helyzetben azok a színházak vannak, amelyek most alakultak, és kialakíthatnak egy egészen új dokumentálási rendet, amelyben minden adatot egy adatbázisban rögzítenek. Az adatokat régen a plakát vagy a műsorfüzet biztosította. Manapság elég a számítógépes adatlap, amelyen rögzíteni lehet azt is, hogy az előadásról készült-e és milyen plakát, műsorfüzet, fényképek, és ezeket digitálisan is lehet tárolni. Tehát nem biztos, hogy a borítékolós szemléletet kell követni. Az OSZMI-ban is nagy változás következik. Megnyertünk egy digitális színháztörténet című pályázatot, amelynek keretében az egyik legértékesebb részt, az 1952 óta épülő sajtó-dokumentációt visszük számítógépbe. Számba vesszük, hogy az illető bemutatókról milyen kritikák, kommünikék, beszélgetések születtek, majd a legfontosabb cikkeket beszkenneljük, hogy hozzáférhetővé váljanak digitális formában. Hogy ez internetre fog kerülni, vagy sem, egyelőre nem eldöntött. Egészen új közelítése lesz a színházi előadások dokumentálásának, hiszen a cikkadatbázis mellett van egy produkciós adatbázis, amely az előadás adatainak legteljesebb rögzítését tűzi célul, a szereposztástól a szerepátvételig. Az aprónyomtatványok, fényképek, felvételek, tervek adatbázisa összekapcsolódik majd, illetve építünk egy személyi adatbázist, ami a ritkán megjelenő színházi lexikont hivatott pótolni, valamint egy intézményi adatbázist, amely abban is segít tájékozódni, hogy hogyan változnak meg a színház fenntartásának módjai, hogy ki a támogatója, kik a szponzorai; de az is benne lesz, hogy a színház hol helyezkedik el, kik voltak az igazgatói, milyen volt régebb és milyen ma a vezetői struktúra, és persze ott lesz az , hogy van-e színiiskolája, mi a címe. Eddig inkább előadás-centrikus irány volt, az intézményekre és személyekre kevésbé figyeltünk.
- A legtöbb színház arra panaszkodik, hogy nem futja a pénze az adatfeldolgozás és -megőrzés feltételeinek biztosítására. Mi a teendő? Például milyen pénzosztóhoz fordulhatnak?
Gajdó Tamás: Nehéz kérdés, sajnos a Nemzeti Kulturális Alap színházi kollégiuma erre nem ír ki pályázatokat, a múzeumi osztályhoz pedig nem fordulhatnak. Balási Andrásnak volt egy jó ötlete: a színházi archívumok egy olyan hálózatát kellene létrehozni, amely pályázhat mondjuk a múzeumi kollégiumhoz is. Ennek csak az a feltétele, hogy ez a szervezet, társaság úgy határozza meg a működési körét, hogy abban a színházi előadások forrásainak gyűjtése, rendszerezése, publikálása, restaurálása, tehát múzeumi feladatok szerepeljenek.
Majdnem annyira fontos a tárgyak megőrzése, mint az adatoké ? nem hiszem, hogy elég az adat, mert a műsorfüzetben azért más is van mint szereposztás, és a rendezőpéldányt, súgópéldányt, színlapot sem kell sutba vágni. Mindenképp kívánatos lenne, hogy a színház vezetősége is érezze a feladat súlyát, amit mondjuk hajdan Janovics Jenő érzett, amikor dokumentálta a maga tevékenységét, vagy Németh Antal, aki legalább olyan fontosnak tartotta, hogy az utókor tudjon az előadásról, mint saját közönsége. Nagyon érdekes, hogy kezdetben a színészek a relikviák őrzői, mert ők saját magukat akarják megörökíteni. Például az egyik legnagyobb színlapgyűjtemény Fáncsi Lajosé. Manapság a színész, a rendező figyelmét más köti le, és ilyen viszonyok közt lehet, hogy kellene egy színházi muzeológus, vagy nevezzük bárminek, szóval aki hideg fejjel, de lelkesen összegyűjti ezeket a dolgokat, és akár vonzóvá is teheti a kutatást. Persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért kell dokumentálni a színházi előadást? Csak. Hogy maradjon belőle valami.
A videofelvétel messze nem elég, hiszen abban ott az operatőr szeme, érzéki csalódásokat okozhat. A videofelvétel nagyon jó kiegészítője a dokumentációnak, de nem helyettesítheti a kritikát, a műsorfüzetet, interjúkat, fényképeket. A forrásokat együtt kell felhasználni. Vannak, akik szeretik, ha nincsen forrás, mert akkor kiszínezhetik a történetet. Magyarországon a színháztörténet hosszú ideig anekdoták fűzére volt, amelyek ellenőrizhetetlenek vagy teljesen lényegtelenek. Amit a színészek egymásnak meséltek, abból próbáltak színháztörténetet írni. Neves színháztörténészünk, Staud Géza közli például Kelemen László naplóját, és meg sem említi, hogy valami nincs azzal rendben. Harminc évvel később próbáltam jegyzeteket készíteni a naplóhoz, és észrevettem, hogy semmi nem stimmel benne. Felgöngyölítettem a napló történetét, és kiderült, hogy hamisítvány, nem is Kelemen írta. A húszas években már tudták, hogy fenntartásokkal kell kezelni, amíg nincs meg a kézirat. De miután Staud Géza kiadta, mindenki Kelemen Lászlóra hivatkozik... Úgy azért nehéz színháztörténetet írni, ha komoly emberek ilyesminek lépre mennek. Nekem meggyőződésem, hogy van még egy napló, Szuper Károlyé, amit Váli Béla adott ki, és ami szintén hamisítvány. Fontos tehát, hogy gyanakodni kell, állandóan forrásokat kell keresni.
- Különböző színháztörténet-írási módszerekről, vagy inkább szokásokról beszélsz. Vannak Magyarországon jól elkülönülő színháztörténeti iskolák?
Gajdó Tamás: Hát, sokan tartják magukat színháztörténésznek? Sokak szerint elég elolvasni egy-két cikket, és annak alapján lehet írni színészportrét. A kérdésre válaszolva: azt hiszem, hogy iskolákról nem beszélhetünk. A mindenféle előadás-elemzési módszereket sokan megpróbálják a színháztörténetre is alkalmazni, és az nyilvánvaló, hogy a kortárs előadások ilyenszerű leírása idővel színháztörténetté válik, viszont a régebbi korok előadásaira ezek az eljárások nem alkalmazhatók. Szerintem a Székely György-féle irányzat megkerülhetetlen. A forrásokat kellene olvasgatni, és nem elrugaszkodni azoktól. Nem először mondom el, vagy írom le azt, hogy Erdélyben határozottabban látom a színháztörténet-írás komolyságát, tudományosságát megvalósulni. Gondolok például Egyed Emesére és tanítványaira. Ők a forrásokat kutatják, és innen új impulzust kaphat a színháztörténet-kutatás.
A magyar színháztörténet-írás nagyon rosszul áll. Addig, amíg szerkesztek egy könyvet, és a tévedéseket egy év múlva magam veszem észre, mert nincs, aki felhívja rájuk a figyelmem, addig nagyon nehéz színháztörténeti iskolákról beszélni. Itt kimaradt egy generáció: Staud Géza után említhetjük Kerényi Ferencet, és utána? nem tudom. Úgy látom, hogy ezt a tudományt csak úgy lehet megújítani, ha minél többen foglalkoznak vele, és eközben rájönnek a hibákra. A színházat mégsem lehet úgy vizsgálni mint az irodalmat, nem lehet túlságosan elméleti hozzáállással kezelni, mert a színházhoz hozzátartozik a kor politikája, a gazdasági viszonyok, és az emberek mentális berendezkedése is. Attól félek, hogy ezeknek az irodalomtudományi, társadalomtudományi iskoláknak a bűvöletében elfeledkezünk a tényekről. De mintha az is gátja volna a színháztörténet-írásnak, ha színházi ember műveli.
- Miért lehet gát az, ha valaki színházi emberként foglalkozik színháztörténettel?
Gajdó Tamás: Egy külső ember, aki bebámul a kirakatba, másként látja az árut, mint aki árulja azt. Ha megnézzük a Senkálszky-könyvet, bizony érezzük, hogy Kötő József a saját igazgatói korszakát igyekszik bemutatni, és ez nem biztos, hogy szerencsés. A Világszínházban írtam meg, hogy ez olyan színháztörténet-írási módszer, amelyben a kérdező-szerző az interjúalany szájába adja a maga tudását.
Színháziak és elméleti emberek mindig méregetik egymást. A színházi azt gondolja magában, hogy a teoretikus nem tudja, hogy kell venni a levegőt, hogy kell hangsúlyozni stb. ? de ezt a néző sem tudja. És a színháztörténet dolga nem a kulisszatitkok megörökítése, hanem a színházi előadás hatásának megörökítése. Azzal érvelek, hogy a művészettörténészeknek soha nem vetik a szemére, hogy nem tud festeni.
Összecseng két gondolat: hogy a színháztörténész jobb, ha színházon kívülről érkezik, és hogy Erdélyben például Egyed Emese, az irodalomtörténész ért el jelentős eredményeket színháztörténeti kutatásban. Akár azt is mondhatni, hogy nem azok az emberek végzik el ezeket a munkákat, akiknek a feladata volna.
Jelen pillanatban kicsit ad hoc-nak érzem a színháztörténet-írást, nem tudják az emberek, hogy mit csinál a másik. Most próbálkozunk a Színháztörténeti Kutatók Társaságának létrehozásával, amely azt szolgálná, hogy legalább egymás munkájáról tájékozódjunk.
Vigyázni kell nagyon, hogy színháztörténet címszó alatt miket adunk ki a kezünkből. Ez nem gőgös fennhéjazás részemről. Adni kell a szakma hitelére. Ha színháztörténet címszó alatt jelennek meg annak nem nevezhető munkák, akkor az emberek azt hiszik, az a színháztörténet. Időben fel kell készülni egy-egy jeles évfordulóra, nem akkor, amikor az már beköszöntött. Például amikor a Vígszínház száz éves volt, kiadtak egy bársonyba kötött, de kétes minőségű albumot. A Székely Színház hatvan éves évfordulójára kiadták hatvan év műsorrendjét, pedig biztosan lehetett volna olyan kötetet készíteni, amelyben tanulmányok vannak, és azok függelékeként szerepel a műsor. Csirák Csaba könyve a szatmári színházról is ilyen: ott van benne a műsorrend, mögötte meg nincsen semmi. Persze mindennek az alapja a műsor, de abból le kell vonni a következtetéseket is. A tervszerűséget, a koncepcionális dolgokat hiányolom.
- Mielőtt bárki azt hinné, hogy az erdélyi színháztörténeti dokumentumok sorsán siránkozunk, gyorsan megkérdezem, hogy Magyarországon mennyivel jobb a helyzet? Nem hiszem, hogy az ottani színházaknak lenne archiválásra elkülönített pénze például.
Gajdó Tamás: Mondok két elrettentő példát. Csináljuk a Jedlik Ányos-pályázatot, amelynek keretében elektronikus formában rögzítjük a 1949-től napjainkig játszott előadások adatait. Van egy békéscsabai könyv. Az adatbevivő, aki feladatul kapta a begépelést, jelezte, hogy nem stimmelnek nevek, időpontok, szereposztások ? maga a színház kiadott egy jubileumi könyvet, amelyben repertoárt közöl szereposztással, és azok nem helytállóak. Ugyanígy elkészült valami Miskolcról, az egri színházról. Ezeknek a kiadványoknak nem az a célja, hogy színháztörténeti munkák legyenek, de ha már költenek rá, akkor a megemlékezés mellett legyen valami magva is. Az vicces, hogy ott sorakoznak a polcomon a könyvek, és mindegyiket másért nem tudom használni.
Térjünk rá a digitális feldolgozás kérdésére. Minden közül, amiről itt beszélünk, engem ez érdekel a legjobban, mert örökös akadály számomra az, hogy nincs egy olyan fizikai hely, központ, mint Budapesten az OSZMI, ahová be lehet szaladni, és kikérni egy cikket, egy dossziét, ha az ember utána szeretne nézni valaminek. Ezért különösen örülök az olyan kezdeményezéseknek, mint a Hamlet.ro adattára, amely összesíteni próbálja, és interneten teszi hozzáférhetővé az előadások fontosabb adatait.
Azt tapasztalom, hogy Erdélyben sokszor gazdagabbak, informatívabbak ezek a honlapok, mint máshol. A színházak honlapjai, és a Hamlet.ro. Biztos, hogy minél több adatot rögzítünk, minél több adat felkerül egy honlapra vagy cd-re, dvd-re, annál ütőképesebben lehet később kutatni. Láttam már példát arra, hogy a színház évad végén lementette a saját honlapját, és ezzel megoldotta azt az archiválást, ami eddig dobozok, borítékok, nagy felületet elfoglaló tárhelyek segítségével történt. Azt hiszem, ez lesz a hosszú távú megoldás a színháztörténeti archiválásra.
- Időnként felmerül a gondolat, hogy kellene egy ?erdélyi OSZMI", tehát egy hely, egy intézmény, amely a színháztörténeti kutatásokat felvállalja, valamelyest összehangolja az irodalmi tikárok archiválási munkáját.
Gajdó Tamás: Nem vagyok annak híve, hogy mindent egy helyre gyűjtsenek. Azt tudjuk, hogy Erdélyből sok mindent átvittek a magyarországi gyűjteményekbe, ezeket már nyilván nem lehet visszahozni. Támogatni tudnám azt, ha legalább az erdélyi dokumentumok Erdélyben maradnának, egy saját helyen. Magyarországon két gyűjtemény van, az OSZMI-ban és az Országos Széchényi Könyvtárban, és elég baj az, hogy innen sok minden eltűnt, és néha már mi sem tudjuk, mi melyik gyűjteményben van. Ha nem is egy gyűjtemény, ami óriási infrastrukturális beruházás volna, de egy kutatási központ mindenféleképpen kellene Erdélyben, hogy számon tartson fontos dokumentumokat, hogy lehessen hová fordulni, amikor egy színháztörténeti könyv készül. Például Kovács Levente Székely Színházról írott könyvében nincs meg az a távirat, amit ?Kemény Ioan" írt románul Kovács Györgynek Svájcba, hogy színházat alapítanak, jöjjön haza. Ez a távirat Kovács György albumában található, amelyet az OSZMI fotótára őriz, tehát valamelyest ki van szakítva a Székely Színház Marosvásárhelyen maradt dokumentumai közül. A múzeum nyilván üzleti vállalkozás is. Nem akarom azt sugallni, hogy mindenki adja be a kincseit a nagy erdélyi színházi gyűjteménybe, de megfontolandó, hogy mi lesz a sorsa a szanaszét levő dokumentumoknak. Tudunk olyan hagyatékokról, például a Beregi Oszkáréról, amit a tulajdonosa gondosan őrzött, majd a halála után egyszerűen széthullott, kis darabokban eladták pár százezer forintért, ami messze nincs arányban az értékével. Mindenhol óvakodnak odaadni a kincseket, miközben menthetetlen pazarlás is történik. A színházi értékek sajnos pusztulnak. Van néhány legendás színész, akiknek a nevét megjegyeztük, tudjuk, hogy tér van róluk elnevezve Budapesten, de a munkájuk súlyát, fontosságát már nem érezzük.
legyezte: Boros Kinga
forrás: ahet.ro/Színház rovat
