| Mit érez a tenor? Amennyire ők el tudják mondani: csodálatos dolgokat. Azt ugyanis többen és egybehangzóan állítják, hogy nincs annál nagyszerűbb érzés, mint amikor valaki kint áll a színpadon, énekel, és érzi, hogy jól szól a hangja. Igaz, teszik hozzá, hogy annál nincs kétségbeejtőbb, mint amikor valaki ott áll, és azt érzi, hogy rosszul szól a hang. De az a tenor, akiről szó van, fantasztikusan tudott énekelni. Ha Franco Corelli megfújt egy magas cét - vagy minek is a múlt idő, arra való a hanglemez, hogy a pillanatot újra és újra átélhessük. Ha tehát Franco Corelli megfúj egy magas cét, az ember szalad a zongorához, és ütögeti ellenőrzésképpen a hangokat, hogy biztosan cé volt ez. Mert olyan biztosan, könnyen, szilárdan, ugyanakkor mégis férfiasan, sötéten szólal meg az a hang, hogy az ember leintené a zenekart, és a tenoristához fordulna: mit érez ilyenkor ön? Diadalt? Mámort? Kéjt? Mindenre jó oka lenne. Franco Corelli, hogy úgy mondjam, későn érő típus. Huszonhárom évesen találta ki, hogy talán mégis operaénekléssel kellene foglalkoznia, és harmincéves volt, amikor jelentkezett egy fiatal pályakezdőket foglalkoztató társulatba. Kissé elájultak a szervezők, és Corelli Spoletóban debütált a Carmenben. Aztán megint évekig semmi, Corelli a lemezeit hallgatta odahaza, és igyekezett ellesni Carusótól, hogyan is kell ezt csinálni. Elég jó megfigyelő lehetett, mert egyszerre mindenütt róla beszéltek. Hogy van Olaszországban egy fenomenális tenor, jóképű, mint egy filmsztár, ha kiereszti a hangját, leszakad a csillár. Kinél tanult? Senkinél. Lemezeket hallgat. Gyanús. De csak amíg nem hallja az ember. Utána már csak a szerződést kell aláírni. Róma után Milánó, Scala, Maria Callas oldalán. Aztán a Metropolitan, Birgit Nilssonnal. Másnapra a két hangfenomén címlapsztorivá lett New Yorkban. Csoda, ha egy tenor kissé elszáll ilyenkor? De Corelli nem szállt el. Hiába az előnyös külső, hiába a természeti erőként ható hang, őt egyre csak a kételyek gyötörték. Fellépések előtti szorongása szinte kórossá vált, valóságos orvosi tüneteket tudott produkálni az idegrendszere, lelki alapon gyulladt be a torka, csak ne kelljen kiállni a közönség elé. Mit érez az énekes? Félelmet, rettegést, szorongást. Így aztán Corelli későn induló karrierje egyre csak rövidült: botrányos lemondások az utolsó pillanatban, jelenetek, ájulások, idegfeszültségek. Ötven fölött Corelli is megelégelte ezt az életet, szerződéseinek számát radikálisan csökkentette, aztán 1976-ban egy szabadtéri Bohémélettel elbúcsúzott a közönségtől. Azóta tanítással foglalkozik, és talán nem is egészen sikertelenül: az egyik tanítványát például Andrea Bocellinek hívják. Közben elmúlt már nyolcvanéves, fess, egyenes tartású, ősz úr lett belőle. De a lemezek megmaradtak. És ha kiábrándító is azt tudni, mit érez a tenor éneklés közben, amit mi érzünk Corellit hallgatva, talán mégsem egészen mellékes. Mert szól ez a hang, szélesen, feltartóztathatatlanul, szárnyal odafönt, le se akar esni soha. És akkor a hallgató nem érzi a szorongást, nem érzi a kínt, és nem a színpadon vagy a stúdióban szenvedő éne-kest látja, hanem valami furcsa, tiszta és ellenállhatatlan érzés lesz úrrá rajta. Mi is ez? Mi lehet? Igen, megvan: szabadság. |
