A Twenty Years After (Húsz év múlva) című, a fesztivál kísérő programjaként rendezett konferencia, elméletben, valamiféle múltfeldolgozási kísérletezésként igyekezett összefoglalni a szocialista világ összeomlása óta megváltozott színházi és drámaírási tendenciákat. A rendszerváltás huszadik évfordulóján mi lett volna időszerűbb feladat, mint summázni azt, hogy milyen szerepe van a színháznak a posztkommunista társadalmak életében, és hogyan tükrözi az átalakulás problémáit.
Jasen Boko horvát dramaturg, kritikus és színházi szerző (milyen fura, hogy egy laza határral arrébb ez a három, nálunk szinte egymást kizáró gondolkodás, illetve tevékenység egyszerre működik) a Rijekai Színházi Fesztivál egyik szervezője igen tömören és szemléletesen összefoglalta a térség problémáit, nevesül, hogy a régi szocialista országok között nincsen intenzív színházi átjárás, nem tudunk egymásról, nem működik a kulturális csere.
A fesztivál műsorából is kiderült pedig, hogy ebben a térségben hasonló gondolatok foglalkoztatják a színházcsinálókat, drámaírókat. Gondolom, sok oka van a zárkózottságnak, köztük a régi kényszer, a Világ Ifjúsági Találkozók emlékezete, az etnikai háborúk, végtére is a mocskos politika. Nagyon igyekezünk a Nyugat felé, ami egyrészt jó dolog, mert át lehet ugrani a fölösleges utakat azzal, hogy készen kapunk jó dolgokat (lásd Mark Ravenhill Fucking and Shopping című drámája), és lehet ez köztünk összekötő kapocs, másrészt elterel a közös problémák felől. Van, ahol elfogadják, sőt támogatják a "radikális" kezdeményezéseket, van, ahol még a kritikusok is képtelenek a hivatalos kőszínházi "forradalmak" esztétikáján túl vizsgálni a történéseket.
Biztosan sok új alkotót tartunk inkább pszichotikusnak, mint művésznek, miközben a briteknél a bolondnak kikiáltott Sarah Kane már klasszikussá lett, és néhány magyar rendező is szívesen értelmezi újra meg újra a darabjait. Minden egész eltörött, nem lehet a drámaírásban, a színházcsinálásban sem megúszni az új világrendre való "furcsa" alkotói reakciókat, akkor sem, ha a közönségnek, de főleg a politikának ez vélt érdeke volna. Másrészt persze a színház legyen sokaknak inkább vigasztaló, bársonyos forradalom, mint zavaró tényező, különben el sem mennek oda.
Az átmenet talán színházi szempontból is kudarc, de a KDF programjai mégsem ezt sugallták. A kisebbségi színházaktól a politikai színházig jelen volt néhány igen érdekes társulat.
Pippo Delbono anarcho-gótikus színháza például sokakat meglepett. Idén a Wroclawban rendezett Európai Színházi Találkozón már volt szerencsém megnézni az olasz társulat Ez az ordas sötétség című előadását, amelyet most a Trafóban láthatott a fesztiválközönség. Delbono saját AIDS-betegsége kapcsán integrációs színházat kreált mind a szereplők, mind a kifejezésmód tekintetében. Egy kissé giccsesen emelkedett az a kevés szöveg, ami a történet ívét jelenti, de a képek felmutatása, a mozgás, a vizualitás, a testek egy pillanatra sem engedték elcsúszni a zaklatott, sötét, ám életigenlő történetet. Európai haláltánc egy déliesen dekadens színpadon, benne Down-kóros, anorexiás, transzvesztita, és ki tudja még mennyiféle ember, akikben az a közös, hogy félnek, de nem félnek ezt megmutatni.
A marosváráshelyi Yorick Stúdió öt magyar és öt román fiatal színésze a Bakelitben, a 20/20 című előadás kapcsán arra kényszerítette a nézőket, és persze előtte nyilván önmagát, hogy az 1990-ben a városukban történt román-magyar összecsapás miértjeiről elgondolkodjanak. Lehetett volna az aktuális történetet egy Shakespeare-újrafeldolgozásba ágyazni, ahogy jelenleg ez is egy fő tendencia, de Gianina Carbunariuval inkább az egykori társadalmi közegből indultak ki, interjúkat készítettek, saját családi történetek után kutattak, és ezekből, közösen hozták létre a drámát és a dráma nyelvezetét. Csak néztünk a végén, hogy született meg a dokumentarista színház a szemünk előtt, és hogy lehet olyan hülye román és magyar, hogy nem összefog. Kötelező jelleggel nézetném bármely döntéshozóval az ilyet, az ordas sötétség eloszlatásaként. Levezető körben klubjelleggel még beszélgetést is tartottak a marosvásárhelyiek, főzéssel, bulival egybekötve, a végére jól felforrt a fesztiválhangulat.
A hazai, ajánlott műsorok között Tasnádi István Fédra Fitnesse, a Pintér Béla Társulat: Párhuzamos óra című előadása, a Maladype: Tojáséj című darabja, a Pont Műhely őrületei, és még nagyon sok, nagyon fontos látnivaló akadt. Hiányzott viszont nagyon Mohácsi János szerzői-rendezői színháza, vegytiszta törekvés a változtatásra, vagy akár a Darida Veronika kisebbségi színházakról tartott előadásában megemlített Zsidó Színház állat- és ifjú fajvédők által megtámadott Gecy című előadása, és persze a kettő közt még néhány átmenet, ami kell a teljes képhez. Ám így is gazdag volt az egyhetes program, amivel párhuzamosan Szabadkán folyt a hasonló céllal rendezett West Central Station 2009 fesztivál. A színházi élet zajlik tehát a térségben, a kooprodukciós munkákkal, mint a Szabadkán, Bérczes László által rendezett A Gézagyerek, az átjárhatóság is erősödik, és ez nagyon kell nekünk.
A KDF záró estje, Ágens társulatának Kodály-módszer című, a középkori énekeket, a népdalokat és trágár szövegeket összeolvasztó, provokatív előadása sem fulladt botrányba az operapunk művésznővel történt telefonos interjúm szerint. Ágens új projektje az ÓdiumArt, egy "színház- és társadalomellenes merénylet", ébresztő, amelyből akár új színház is születhet. Mindenesetre oda kell figyelni rá, és megmutatni a világnak, hogy akad nekünk ilyen. Meg Kortárs Dráma Fesztiválunk is van, nem is akármilyen.
