Az ?Édes Böske, drága Klári" bemutatója utáni protokoll ünnepi köszöntője, melyet Győr-Moson-Sopron Megye (a vállalkozás fő támogatója) képviselője tartott spontán a hidegtálak fölött, csupa szuperlatívuszban szólt a látottakról. Így aztán érthető, furdal a kérdés, hogyan lehetett ilyen gyorsan eljutni az elválásig.
Az alábbi beszélgetés azonban nem oknyomozó szándékkal készült, nem szólaltatja meg tehát sem a megyei potentátokat, sem a művelődési ház (Kht) vezetőjét. Arra voltam kíváncsi inkább, hogyan éli meg Réczei Tamás azt, hogy eleve utópisztikusnak tűnő kísérlete (tehát: új színtársulat működtetése egy ?művházban") valóban nem sikerült?
- Mire alapozta egyáltalán az optimizmust, hogy sikerülhet? Milyen biztosítékokat kapott a fenntartó megyei önkormányzattól?
- Az egész úgy indult, hogy érkezett egy felkérés a megyétől, még abban az időszakban, amikor új igazgatót kerestek a ház élére. Ismertek a Győri Nemzeti Színház tavalyi igazgatói pályázata révén, - felajánlották tehát: itt lehetne színházat csinálni. Ennek nem tudtam ellenállni. (Lehet, hogy hiúság volt.)
- Azt mondták: tessék, itt van 9 millió forint, csináljon belőle színházat?
- A 9 milliót én mondtam: kiszámítottam, hány produkció fér bele. Kifejezetten kis költségvetéssel 5 előadásra készültem ebből. Persze arról volt szó, hogy kizárólag a produkciókra kell ez a támogatás, minden más adott a házon belül. Az már csak menet közben derült ki, hogy csupán a hangosító és a világosító a közös a működésben, mindenki más közművelődési alkalmazott. A házban nincs személyzet más színházi feladatok elvégzésére: se jelmeztár, se díszítőtár, de a szponzorokhoz is nekem kellett mennem. Így aztán sokat voltam házon kívül, miközben számon kérték, miért nem ülök a helyemen, hol is vagyok.
- Nem lehetett volna ezekről a szakmai kérdésekről időközben kommunikálni a fenntartóval? Egyáltalán: volt-e a megye részéről valamilyen kikötés azzal kapcsolatban, hogy mint fenntartó, milyen színházat szeretne?
- Nem, előre ilyen kikötés nem volt, de utólag rájöttek, hogy nem ilyet, hanem pontosan olyat, mint eddig, olcsót. Velem nem kommunikáltak, mert tartották magukat a protokollhoz, hogy kizárólag a Kht. ügyvezetőjével tartják a kapcsolatot. Amikor az egyik előadásunkat május 20.-ra, a vizsgaidőszakra szerveztük, és nem mentek el a jegyek, nem tudtam személyesen megvédeni a helyzetet azzal, hogy ez egy szakmai probléma, ilyen sajnos máshol, neves előadások esetében is előfordulhat, csak annyit láttak, hogy elmaradt.
- Érthető, hogy a fenntartó érdeke a gazdaságos működtetés: el kell adni a jegyeket. Ez mindenhol kényszerítő motívum.
- Azt gondolom, hogy egy vadonatúj vállalkozás esetében szükség lett volna egy kis türelemre. A közönség kialakításához idő kell, ez egy teljes kapcsolatrendszer függvénye, amely lassan jön létre. Van egy olyan sejtésem, hogy a megyének gyors bizonyítékra lett volna szüksége ahhoz, hogy kiállhasson saját döntésének igaza mellett: lám, jól tettük, hogy áldoztunk 9 milliót erre a színházra. Hiszen ott álltak a túloldalon a vállalkozás ellenzői, akik szerint ez túl nagy anyagi áldozat. De én az ellenzőkkel sem találkoztam soha! Kafka ebből már regényt írna. Politikai csatározás folyt, míg én mindennapos szakmai problémákkal foglalkoztam, vakon. Mert bíztam, de nem szabad, mondom utólag.
- Nem kellett volna mégis ? ismétlem ? megpróbálni erről is kommunikálni?
- Az, hogy egyáltalán megtartottuk az első bemutatót, egy ilyen tárgyaláskísérlet eredménye. Én ugyanis februárra ígértem az előadást, ami egyeztetési problémák miatt csúszott. Márciusban egyszer már úgy mentem be a házba, hogy az asztalomon feküdt a felmondólevelem, mondván nem történik semmi a színházban. Erre bementem tárgyalni a fenntartóval is. Elsoroltam, mennyi minden történik, ha nem is látszik. Aztán az áprilisi bemutató utáni szép köszöntő ellenére a fenntartó már türelmetlen volt, azt mondta aznap: kapok még egy lehetőséget. (És ezt gratulációnak szánta.) Az, hogy a jegyek kiközvetítésére nincs személyzet az épületben, minden nézőhöz külön kell megpróbálni eljutni, ez látszott a május végi jegyeladási helyzeten is. Amikor pár nappal később a válás gondolata felmerült bennem, megkönnyebbültem. Így talán mindenkinek jobb. Amúgy, ha ezt az interjút olvasnám valahol, másvalakiről, én is felkiáltanék: ?- De hülye vagy, tudhattad volna előre, hogy ez ilyen!".
Lőrinc Katalin
