Falusi szerelem a városi színházban

Erotikus töltésű népmesék, történetek nem ismeretlenek a magyar folklórban. Milyen kár, hogy a kiváló salgótarjáni népzene- és népmesegyűjtő Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek - tréfás palóc mesék című, a Palócföld Könyvek sorozatban már 1987-ben megjelent történeteiből nem született ilyen színpadi adaptáció! Vagy jobb! Merthogy minden öröm és elismerés ellenére, egy kicsit elnagyolt, sietős szerkesztésű a viccmesélésnél megragadt, egysíkú értelmezést láthatott a közel ötvenfős közönség, ami a helyszínt tekintve teltháznak számítható.
A mini nézőteret a színpadra telepítették, egy U alakú teret képezve, melynek nyílásában két hokedli volt. Előttük szalmát szórtak szét - valószínű a rendező kérésére (lévén a színlap e tekintetben hiányos) - egyrészt a közeget jelezve, másrészt egyfajta térkitöltő díszletként. Izgalmasnak ígérkezett a testközelség! Előre élveztem - bár ne tettem volna - a színészi játék minden várható gesztusát, mimikáját, mozdulatát, mellyel egy paraszti erotikától fűtött történetet fűszereznek majd. Hogyan reagál a 25-50 éves korosztályú közönség a kendőzetlenül kimondott faszra, baszásra? Megjegyzem, a mai magyar nyelv még mindig gondban van, mikor a nemi aktus elbeszélésére kerül sor: vagy latin orvosi kifejezésekkel "operál" vagy szlenget használ az aktus leírására: közösül, némileg bátrabban: kefél, dug, és így tovább. ("A fiú a lány szirmai közé dugta bibéjét" és hasonló nyelvújító szándékok sorra megbuktak, ki tudja miért?)

Nos, csalódásomnak adtam hangot az imént! Hadd magyarázzam, kezdve a belépővel. Először Huszárik Kata (kép) jelenik meg, eredetinek tűnő rokolyában, fekete rövid ujjú topban, haja egyszerű lófarokba fogva. Molnár fekete bőrmellényt viselt egy kockás ing felett. Nem tudtam eldönteni, hogy jelmezük stilizált vagy ez az utcai ruhájuk? Semmiképpen nem illeszkedik a jelmez, a díszlet, a beszédmód és a megidézett korszak. Akkor sem, ha Molnárnak 1911-12 és 1940-42 közötti időszakot kellett átfognia. Ha meg egy picit mozgalmasabb "felolvasóest" lenne, mi végre a szalma, a hokedli?
A darab vége felé derült ki egy kiszólás nyomán, hogy lényegében két öregember emlékszik vissza fiatalságára, az első szerelmi együttlétre, a "beavatásra", a fizikai aktusra a testiség minden örömével és bánatával együtt. Történeteket mesélnek, melyek vagy lazán kapcsolódnak egymáshoz, és ekkor nagyobb ívet vesz a két mesélő, vagy sehogy. Ez esetben új történet kezdődik.
Mé szeressük annyira pinát? - szól Molnár bevezető kérdése. Mert abbó buktunk ki! - jő a gyors válasz, közben provokáló várakozással fixíroz egy nézőt. Ez a fajta interkatív, a nézőt a sztorizásba bevonni igyekvő magatartás végig jellemző. Molnár egészen odáig elemegy, hogy rendesen megrázza az egyik férfit, merthogy nem tudja mit is jelent az "eloltjuk a vakrühet" álcázó kifejezés? Huszárik e téren jóval bátortalanabb; szerényen kezdeményezi a néző megszólítását, de nem fejezi be, inkább igyekszik mindenkihez szólni. Beszédük ízes, népies, jól adják vissza a tájegység jellegzetes akcentusait. A népies sztorizás során azonban elbeszélnek egymás mellett, egymás után! Talán ez a legnagyobb csalódásom. Nincs mimika, hiányzanak a gesztusok, nincs cselekmény, nincs színészi játék! Sehol egy dialógus, sehol egy dal, azaz, hol a dramaturgia? A történetek többet rejtenek, s engednének meg, mint puszta "viccmesélést"! Ha ehhez veszem még a hokedli mellé dobott, sorrendet rögzítő "puska" többszöri használatát, még csalódottabb leszek. Alkotunk valamit vagy csak úgy összegányolunk egy darabot? És lebeg a kérdés: miért is?

S ha az eddigiekre az lenne igaz, az egyik szemem sírt, hadd nevessen most a másik. A bosszantó hiányosságok, hibák és ellentmondások mellett is dicséret illeti Molnár Lászlót (kép). A történetek válogatása hű képet ad egy társadalom szerkezetéről, legalább is a férfi-nő viszonyt illetően. Kiváló érzékkel emelte ki az anyagból a férfi dominanciáját, a másik oldalon a nő alávetettségét jellemző történeteket, kezdve a szüzesség elvesztésétől ama pikáns elemig, hogy a városi dámák jobb szerették ágyukban (vagy éppen a szalon nyikorgó pamlagán? - ki tudja?) a célratörő parasztlegényt. Sőt! Remek megoldás, ahogyan a szerepkiosztás alátámasztotta ezt a történelmi beidegződést: az összműsoridő kétharmadát beszélte végig Molnár harsányan, dinamikusan, míg Huszárik visszahúzódva, inkább csendesen sorolta az "élményeket." (A férjes asszonynak már megengedett huncutsággal!) Kifejezetten tetszett a nemi aktus le- és körbeírásának bemutatására kimazsolázott mintegy harminc kifejezés. (Kár, hogy felolvasta Molnár, ld. előbb: puska használat.)
"Bérbe adta a farát" - így a nőre vonatkozó egyik szólás, ennek következményeivel együtt: szolgálnia kell hát az ágyban! A hátulról - mint a kutyák - pozíció vagy a "lovaglás" e mellett is eredendő "bűnnek" számított egy házasságban; a nő megalázását jelentette. A férfi virtusból, kivagyiságból, szerelemből, hadifogolyként az életéért közösült, de a nőnek maradt a kötelesség! Főleg falun! Sokszor a szülők sem törődtek lányuk lelkével, férjhez adták akarata ellenére. "Akit én szerettem, elvitte a háború. Olyan volt az életem, mint a kiégett tarló: puszta, üres."

Megszolgálták a tapsot!