Felajzottságmentesen

Neonfény, jéghideg fém, kőkeményen matt színek, plasztikus játék.

Zsótér Sándor (fotó). Megint. Mint mindig.
Az-az nem. Az utóbbi időben elszakadni látszott a zsótéri agyonrágott hatáselemektől.
Aztán most megint.
Egy nemzetközi színészgárdával folytatott workshop eredményeképpen ahelyett, hogy valami újfélére, másra és tényleg meglepőre döbbent volna rá, csak azt találta, amit eddig mindig. Amit pont a Kamrában színpadra állított Bakkhánsnők (fotók lent) előadásában levedlett.
Amit pedig akkor meghagyott, az értelmet nyert. Végre nem szorult magyarázatra a meztelen test, a karikírozott szövegmondás, ami leporolta az évszázadok mohás maiatlanságát a görög epikusságról és a kortárstól plusz-mínusz húsz-harminc évvel elrugaszkodott színpadkép.

Hat színész. Két finn, két görög, meg a magyarok: Rezes Judit és Nagy Ervin.

Getting horny. Ezt a címet kapta az Euripidész Bakkhánsnőkjéből készített "forgatókönyv", melyet így együtt heten állítottak színpadra négy nyelven.
A helyzet pedig nem is olyan egyértelmű, mint a címben. Mert sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren nem tapasztaltam őrületes felajzottságot. Sőt.
Elviselhetetlenül lassú eseménytelenség és ismételt elemek, melyek már elsőre sem ajzanak fel. A bakkhánsnők kétszer tépik szét a párducfejű áldozatot, Agaué kétszer öli meg fiát, az álruhában kíváncsiskodó Pentheuszt. És ki tudja még, hányszor jön rá az anya, hogy az oroszlánfej, melyet önfeledten szorongat és mintegy végső megnyugvással kispárnaként hasznosít, bizony fiacskája feje?
Aki mindezt a zűrzavart csak azért idézte elő, mert anyu tökrészegen fetrengett egy partin a bakkhánsnőkkel, ahol bizony nem egy vérszomjas szellemképet "furulyázott le" és a fiú csak ki akarta menteni innen. No meg leskelődni vágyott a gyanús legendákkal körülfátyolozott bakkhánsok után.

És ha eddig olybá gondoltam, egyértelműen értem e nem túl bonyolult történetet, most volt egy pont, ahol az összes fonalat önkéntelenül is elejtettem és már nem tudtam, melyikhez nyúljak egy újabb rémálomkép megjelenítésekor.
Nehezen lehetne értékelni e hat színész munkáját, hiszen ez a próbálkozás-kísérlet mellőzött mindenféle összefüggést és üres, épp ezért hatástalanná váló képsorokká törpült. Meg kell hagyni, e különös tárlat némely képe igen szemet gyönyörködtetően groteszk és borzongató élményt szerzett, mégsem mondott semmit. Nem volt válasz a sok miértre.

Olcsó volt minden nyelvi trükk és poén, hiszen önkéntelenül is grimasz vagy sanda vigyor sejlik fel arcomon a "Who the fuck are you?" vagy a "Mikor basztál utoljára?" és a "son of a bitch" kiszólásokra. A maiaskodó káromkodások mégsem adtak hozzá semmit a produkcióhoz. Tán inkább elvettek belőle.
A kortalan, édeni és rideg utópiavilágra emlékeztető díszlet pedig, mely nem volt híján szinkronúszást sugárzó házimozinak és fémrugókon remegő műpálmaleveleknek, nem jelentett számomra semmit. A csillogó estélyik és morbid pelusos ruhák is olyan önmagukért valónak tűntek a villódzó neonfények között.

Nem kezdődött el és nem volt vége. Egy jelenet volt a kezdet, amint Pentheusz meglepi a zuhany alatt anyut, majd a tévé elé heveredik megszeppenten, a vég pedig szinte ugyanaz, ahol már anyu harsányan vezette be fiát az amerikai futball rejtelmeibe.
Hogy közötte? Néhány szép árnyékmozgás Vati Tamás koreografálásában, egynéhány szép pillanat Zsótér Sándor megkomponálásában, de semmi több. Többre nem emlékszem.