Fémes csillogásban vakon tapogatózni

A gyermek pedig, akit Godunov megölt - Dimitrij cárevics - felnőtten ismét előkerül. Legalábbis egy ifjú önjelölt Dimitrij, akit mindenki a trónra tuszkolna, ám ebben a felfogásban ő már szinte csak kényszerből engedelmeskedik a buta pletykáktól is megrészegülő tömegnek. Akik azt akarják, ő legyen a cár, hiszen Godunov vér szerint nem érdemli e címet.
De mindezt csak azért tudom, mert olvastam Puskin művét. Kovalik Balázs nemhogy nem tudott volna felvilágosítani ezekről a mű ismeretének hiányában, de ha lehet, még homályosabbá tette a már ismert történetet. Rikító színű jelmezek, tetoválások, színre lépéskor fába szorult féregként üvöltő színészek, a fél teret elfoglaló projektor vastagbéllel, epekővel és örökké bugyogó, tűzforró vérrel.
Totális káosz. Olyan, mint egy rossz akciófilm, amiben nem tudom, ki kivel van. Hogy ki kit óhajt a trónon látni, már ha éppen nem saját magát. E dráma nem ekképpen és nem erről szól. Persze jogunk van átértelmezni, magunkévá tenni egy másik kor termékét és ezzel maivá tenni vagy csak elemelni az eredeti kortól, de fontos az is, hogy ezt rajtunk kívül mások is értsék. Hogy ne váljon értelmetlenül üvöltöző színjátékká egy alkotás és hogy legalább egy egész kicsit megértsem, kit mi motivál a színpadon, mikor szereplője bőrébe bújik.

A Gálffi László játszotta Godunov motivációja például egyáltalán nem világos. Üres hangoskodásnak, csinált drámának tűnnek szavai, mert körülötte semmi sem egyértelmű. Mert nincs fogódzó, nem derül ki, miért nem véreskezű gyilkos és miért csak olyan ember, mint akárki más. Hogy Sujszkij és Varatinszkij hercegek - Béres Ilona és Végvári Tamás - miért alázkodnak meg bárgyú őszinteséggel és a másik pillanatban miért szervezik az önjelölt trónvárományos hatalomra jutását. Igaz, Béres Ilona legalább megérezte a dráma gunyoros iróniáját, melyet nem is rejtett véka alá, ezzel néhány kellemes percet szerezve.
Horváth Virgil viszont, aki Dimitrijt adja, kicsit közelebb jutott karakteréhez és olykor egészen szép jelenetekben csúcsosodott alakítása.

Ám sajnos sem Kézdy György, sem Békés Itala, sem pedig Debreczeny Csaba nem tudtak meggyőzni arról, hogy legalább ők értik, miről beszélnek. A gyermek cárjelöltet játszó Lénárt Áronról nem is beszélve, akinek esetében nem volt teljesen egyértelmű, vajon koncepció volt-e az iskolás szövegfelmondás.

Járó Zsuzsa Marinaként, a felnőtt Dimitrij hatalomvágyó csábítójaként viszont néha egészen hitelesen és érthetően adta a vérpezsdítő nőt, aki pontosan tudja honnan származik és hova juthat, ha sikerül a cárjelölt szívébe férkőznie.
Dömötör András Miszail, a költő, Ruzja és az eszelős szerepében is felvillantotta kibontakozó tehetségét, ám mindezen próbálkozások mindenki esetében halálra voltak ítélve már megszületésük pillanatában, hiszen az egyértelmű elképzelések híjában lévő produkció csupán üres, látványelemekkel tarkított időpocsékolás marad.
Volt viszont egy vonósnégyes, az Accord Quartet, akik kelletlen színpadi liftezésük közepette izgalmasan eredeti aláfestésről gondoskodtak. És még talán van egyetlen pozitív élményem az előadással kapcsolatban. Mégpedig Mácsai Pál bátorsága, hiszen "bevállalt" egy olyan produkciót, melyet bizonnyal nem szokott meg eleddig a Madách Kamara közönsége. Amiben volt diszkrét meztelenség, kortalanul jövőbe tekintő díszlet és jelmezek, folyton a test belső zugaiba betekintést engedő projektor és egy fiatal rendező, aki eddig kétség kívül tehetségesnek bizonyult operarendezéseiben. Vállalta tehát a kockázatot, ám sajnos értelmetlenül.