| #8217;#8217; Ezek az írások színészsorsom kompenzációi. Afféle képzelgések. Képzelgések egy "igazi színházról". De van-e "igazi" színház? Az élet az, ami van, nem az amit képzelünk róla, mondja Musil, tőle függetlenül Mrozek és mások. A színház csak gyakorlat. A színház a tettek világa. |
 |
| Szász Endre: Gábor miklós |
| Ezek az írások talán dokumentumok ahhoz, hogy itt Budapesten, Közép-Európában, egyszóval ezen a helyen, ez idő alatt mennyire képzelgésekben és kompenzációkban éltünk, miközben gyakorlati józansággal folytattuk a magunk kicsinyes, középszerű, meghatározott életét. Örökké azt éreztük, hogy amit csinálunk, még nem "az", ezért nem is olyan fontos. Milyen volt az a bizonyos Mizantróp-előadás? Milyen volt a hetvenes évek kecskeméti színháza? Milyen színész volt ez a Gábor Miklós? Hogyan is játszott? Ki tudja? Szenvedélyesen gondolt valamit arról, milyennek kéne lennie egy színháznak, és ezzel megvigasztalta magát azért, amit valóban csinált. Mióta e könyv utolsó sorait leírtam, eltelt vagy tíz év. Közben egyszerre hetvenéves lettem. És ha visszanézek a hetven évre? (Az ember nem emlékszik igazán gyerekkorára. Másrészt emlékszik még nagyapái életére is.) Meghalt néhány millió honfitársunk, embertársunk, romba dőlt néhányszor város és falu. Kalandos, gazdag életünk volt, tele félelemmel és indulattal. Akkor hát honnan az érzés, hogy mióta én és nemzedékem a világon van, mégse történt semmi, csak akart történni? |
 |
 |
|
| Gábor M.: Ruttkai Éva | Gábor M.:Önarckép | |
 |
 |
|
| Gábor M.: Major Tamás | Gábor M.: Balázs Samu | |
 |
| Gábor M.: Balatonpart |
| Lendületesek és erőteljesek vagyunk, de nem nagyon intelligensek. Csak a nagy egyéniségek imponálnak nekünk, meg a nagy érzelmek és indulatok, de közben világunk kicsinyes, vidékies. Lelkesedésünkre vagyunk büszkék, nem a tetteinkre. Mióta megszülettem, azon igyekszünk, hogy megteremtsünk egy kultúrát, hogy rátaláljunk történelmünkre. Mindig ott kezdjük újra, ahol a Monarchia abbahagyta. Egész kultúránk nosztalgia-beteg. Valószínűleg minden hamis volt, amit útközben gondoltunk. A gondolatokat hazugságok és mítoszok szemkápráztató ürességével pótoltuk. Háborúk, forradalmak, hullahegyek és fogaknak csikorgatása; eközben mindig kölcsön lehetett kapni egy húszast. Minden csak egy hajszálon múlt, minden majdnem másként történt, nem egészen úgy gondoltuk... Minden egy kicsit mesterséges volt, mind "tudtuk", hogy miről van szó, hogy lehetne másként is. És ha valami jelentős történt, az is történhetett volna másként, nem kellett komolyan venni. Mindezt a színházról is mondom. A közönség igazán, mindig, mindenütt szeretnivaló: mindig megkeresi, akiért rajonghat, akit tisztelhet, ha más nincs, jólelkűen beéri a másodrendűvel. Így hát a színésznépségnek sosincs lehetősége az igazi összehasonlításra. Mi marad? Kinevezzük magunkat példaképnek és az igazság bajnokának. Egy lényeges és reális dolog mégis volt itt: ki nem állhattuk egymást. Ez a kölcsönös utálat elfedte előttünk, hogy akarva-akaratlan együttműködtünk egymás védelmében. Ahogy összezárt emberek szokták. Utáltuk egymást, de cinkosok voltunk. Ennél jobbat nem tehettünk. Békés alkotás kéne. Pihenés. Nyugodt és maradandó dolgokkal bíbelődni. Egész életünkben erre vágytunk, ezt nem tettük, ezt akadályoztuk, ezért kezdtük mindig újra. "Folytassa..." - egy ilyen sorozat kéne. Ezek az írások? Csak magukért felelhetnek. Mondatonként." 1989.január |
