Gábor Miklós - emléktábla

Tisztelt Emlékezők!

Régen ért ekkora megtiszteltetés, hogy pályatársaim nevében én idézhetem fel emlékét, itt egykori otthona előtt a XX. Század egyik legnagyobb magyar színészének. Persze minden emlékezés személyes. Engedjék meg, hogy én is az legyek, bár egyszerűbb és tartalmasabb lenne, ha Miklós könyveiből citálnék ideillő részleteket. Megtehetném, hiszen olyan szemérmetlen őszinteséggel tárta fel színészi létét és sérülékeny emberségét előttünk - akik tudjuk a naplójának nem hazudik az ember.
1970ben szerződtem Kecskemétre lelkes segédszínészként, ahol albérleti szobám egyetlen dísze volt a Színház újságból kivágott Hamlet kép a falon. Emlék vagy több mint emlék volt azokból az időkből, amikor esténként belógtunk a Hamlet, a IV. Henrik vagy az Oszlopos Saimeon előadásaira - ki tudja hányszor. És pár év után egyszer csak Ruszt bejelentette a társulatnak, hogy a Don Carlos Fülöp király szerepére Gábor Miklóst hívta meg. És akkor a bálvány lemászott a falról, kopott farmernadrágban megjelent a színpadon, ahol aztán öt éven át dolgoztunk, dolgoztunk és dolgoztunk.
Dolgoztunk a délelőtti próbán, az esti előadáson és néha éjszaka lent a klubban, amikor Rusztnak eszébe jutott valami, nosza menjünk fel a színpadra és próbáljuk ki most.
Igen, a kecskeméti színész klub. Látod Miklós, ezt is meg kellett volna írnod. Nehezen nyíltál meg nekünk, de amikor először én nel kezdted a mondatot, a Madáchból való eljöveteled okairól vallottál.
Akkor éreztem, hogy el kell jönnöm - mondtad - amikor az öltöztetőmön kívül, hetekig senkivel nem találkoztam a színházban, a színpadon kívül.
Azt már a naplódból tudom, hogy Kecskeméten sem a szerep izgatott igazán, hanem a társulat - mi fiatalok. No meg a Ruszt. Hajnalokig hallgattuk Jóskával folytatott végtelennek tűnő, mórikáltan intellektuális vitáitokat, mígnem röhögésbe fulladt az egész. Röhögésbe, hiszen oly sokszor hallottuk tőled, hogy én nem nevetni, röhögni szeretek.

Nem sztorizni akarok, de több mint jellemzőnek tartom ezt a jelenetet, ha ma válaszolni akarok arra a kérdésre, hogy ki volt számomra Gábor Miklós. Az újrakezdés, a megújulás művésze volt, bár élete első kétharmadában semmi jel nem mutatta, hogy vándorszínészként fejezi be színész létét.
Kecskemét után együtt jöttünk Pestre és a Várszínház inkubátorában próbáltuk életben tartani a Népszínház nevű koraszülöttet, majd a szétszilált Nemzetiben kerestük Vámossal, már Ruszt nélkül, azt a társulati kohéziót, amit Kecskeméten ottfelejtettünk, és amikor ez is kevés volt az együttmaradáshoz, Miklós Ruszttal színházat akkumlált Zalaegerszegen, majd színházat alapított Kőbányán a Fekete lyukban. És még hány újrakezdés lett volna, ha a betegség a szó szoros értelmében le nem dönti a lábáról.

Miklós! Talán könyveid címe is ezt az önmagát újra teremteni kész művészt mintázza, hiszen "Tollal a kezedben, Egy színész árnyékában nyomoztál magad után, vívtad Kicsi világ háborúdat és faggattad a Csinos zsenit." Első könyvedben megkapó szeretettel írsz egy tágra nyílt szemű szőke kislányról, ott az első sor közepén, egy Hamlet előadáson. Talán annak a kislánynak az unokája egyszer elsétál erre, felnéz a táblára, kibetűzi a nevet és a foglalkozást és eltűnődik rajta, hogy milyen is lehet színésznek lenni Magyarországon.

Elhangzott: 2004. 04. 05-én, Gábor Miklós emléktábla avatásán.