Babits Mihály kisregénye szenzáció volt a maga idejében, a Nyugat külön számában közölte. A téma ma is aktuális. A főhős, Tábori Elemér a gazdag, szecessziós századelő idején egy jómódú polgári családban éli egy reményteli ifjú színes életét. Csupán álmai zavarják. Ezekben egy másik, sötétebb világ jelenik meg egyre valóságosabban, benne egy szerencsétlen sorsú inas, saját rosszabbik énje, elnyomottabb, ezért gonoszabb önmaga.
Gyöngyösi hőse saját álombéli másában találja meg élete nagy sárkányát, melyet képtelen megszelídíteni, megtörni. Elpusztítani pedig csak saját magával együtt lehet. Sorsának üzenete ma is aktuális a mindennapi sárkányainkkal harcban álló, szenvedő embereknek. Nekünk.
Harangi Mária rendező gondolatai a műről:
Amikor egy kisgyerek a világ felfedezésére indul, elsőként szülei könyvtára ellen indít támadást. És potyognak a könyvek. Nekem - merthogy pszichiáter édesanyával büszkélkedhetem - sok egyéb mellett a Freud-kötet esett a fejemre.
Aztán néhány év elteltével már a kezemben maradtak és ki is nyíltak ezek a könyvek, s már jóval azelőtt rátaláltam Babits regényére, A gólyakalifára is, hogy az iskolában szóba került volna kötelező olvasmányként. A ma iskolába járók már nem találkoznak szükségszerűen a nagy, nyugatos költő páratlan elbeszélésével, pedig annak idején Babits Mihály élete legnagyobb közönségsikereként tarthatta számon a regényt: a korabeli olvasóközönség a freudi lélektan nagyszerű irodalmi "adaptációját" látta a regényben, a kritikusok pedig a fantasztikus irodalom első magyar remekeként ünnepelték.
Újabb pár év elteltével zenés találkozás következett: egy velem (évre pontosan!) egykorú zeneszerző, Gyöngyösi Levente operáját mutatták be a Millenáris Teátrumban szcenírozott koncertszerű előadásban. A mű címe: A gólyakalifa. Kétségekkel telve, mégis örömteli szívvel ültem a nézőtéren a koncert végén. Örültem, mert igazi dallamgazdag, az érzelmekre ható, első hallásra magával ragadó zenét hallottam, több "slágerszagú" számmal - ritka bátorság ez a kortárs zenei miliőben. Örültem a zeneszerző merészségnek: a szimfonikus zenekar mellett fontos szerepet szán az elektromos hangszereknek is. Basszusgitáros opera! A XXI. századi operában miért is ne egészülhetne ki a klasszikus zenekari apparátus egy rock együttessel. Örültem, mert Babits története dramatizált formában is életképesnek látszott. Balla Zsófia babitsi idézetekkel tűzdelt költői szövege különös erővel töltötte meg a művet. Kétségeim egyetlen területre vonatkoztak: vajon lehetséges-e a babitsi ihletésű opera színpadra állítása, a lelki térben zajló cselekménynek a didaktikusság veszélyeit elkerülő képi, színpadi lebonyolítása. Akkor még nem sejtettem, hogy 4 év elteltével ennek a kérdésnek magam járhatok a végére.
A Magyar Állami Operaház felkérése a Gyöngyösi-opera színrevitelére pályakezdő rendezőként kivételezett helyzetet jelentett számomra. Ritka luxus a pálya elején darabot választani. Örüljön az ember, ha bizalmat és munkát kap. Persze nekem is úgy ajánlották A gólyakalifát. Mégis sorsszerűnek éreztem az újbóli találkozást a történettel és Gyöngyösi Levente zenéjével a nem létező véletlenek sorozatában.
A munka kezdetén újra megfogalmazódtak a már említett kételyek. A mű szerzői változatában kettéosztott színpadkép szerepel, az egyik térfél Elemér, a másik az Inas világát hivatott megjeleníteni. Úgy tűnt, ez a kételyek kiindulópontja, s amint sikerült meglátni - mintegy a rendezői belső mozivásznon - az egy év múlva esedékes előadás színpadképét, a színpadra állítás kétségessége is megszűnt. Csikós Attila díszlettervező segítségével sikerült megtalálni azt a megoldást, amely egy teljesen zárt, egységes világot, egy belső, lelki teret, egyetlen ember lelkivilágát képezi le, valóságos és álmodott élet képei úsznak elő, keverednek, bomlanak szét és tűnnek a semmibe - ily módon már a lélek színpadán. És felmerült még egy fontos, ezt az illúziót erősítő szempont: sose lássuk, ahogy a színész bejön a színpadra, vagy ahogy távozik onnan. Mindenki mindig ott van, benne(m) van - hol fényben, hol árnyékban.
Ezúttal egy ember lelkébe kukucskálunk tehát a nézőtérről, s ugyanakkor Tábory Elemér szemével látjuk a világot. Ez már a jelmezek világára és a jelmeztervezőre, Nagy Viktóriára is váró feladat. Elemér világa látszólag idillien szép, minden rendezett, tervszerű benne, de ez az idill erőltetett és épp ezért eltúlzott, mindenfajta rossz tagadása és elutasítása miatt megmerevedett, s ha betör a szenvedély, darabokra törik. Meghasad. Kettéhasad. Elemér nem véletlenül beteg. Az Inas világa pedig ennek gyökeresen az ellentéte, s mégis folyamatosan erre rímel, ezt idézi, hiszen ebből, Elemérből születik.
Egyetlen egészséges, teljes személyisége van a történetnek: Sylvia, az örömlány. Ez már Gyöngyösi Levente és Balla Zsófia találmánya. Sylviában sejlik fel az a testi-lelki egység, tudatosság és ösztönösség azon harmóniája, amelyre az ellenpéldázat tanulságát megértve mi is törekedhetünk. Mindkét személyiségrész, tehát Elemér és az Inas is találkozik vele, s a szerelmi extázis röpke pillanatában össze is ér a két fél. De ahogy a bábjátékot sem nézi végig Elemér, hogy megismerhesse a mese végét (mert a Kalifa és a Nagyvezír végül megmenekül az átoktól!), Sylviától is tovább menekül, s innentől a nő is kettőzött alakban vesz részt a történetben: Etelkaként Elemér oldalán, s Sylviaként az Inas mellett. Mégsem véletlen talán, hogy övé a legnagyobb sláger az I. felvonás fináléjában?
És következik a lényeg: Elemérbe már belelátunk, már az ő szemével látunk - mégis a magunk számára kell éltető értelmet kihámoznunk a tragédiából. A beteggel, a meghasadttal kell azonosulnunk, ebből a pszichiátriai kuriózumból kell átlagos, egészségesnek hitt magunk számára feltalálnunk valamit. Talán ez is lehetséges. Mert Tábory Elemér története korántsem csak egy súlyos pszichiátriai jelenség irodalmi megörökítése. Babits regénye és Gyöngyösi Levente operája egyaránt lelki utazásra invitál, önvizsgálatra és önmagunk megismerésére ösztönöz. Azt sugallja, hogy a tudatos és ösztönös lét ellentmondásai, a tetszetős, elfogadható látszat és a takargatnivaló sötét lélektájak kettőssége mindannyiunk problémája. Ha jól olvassuk és jól értjük a mesét, megtanulhatjuk belőle, hogy teljes életet teljes személyiségként csak e két ellentétes világ megismerése révén, azok összebékítésével, harmóniába hozásával élhetünk. Hogy ha csak a Jót, csak az Idillt, csak a Tökélyt mutatjuk és vállaljuk, s eközben a szégyenletes Rosszat, Sötétet, Nyomorút tagadjuk, elfojtjuk, elpusztítjuk magunkban, akkor a Jó, az Idill, a Tökély felszíne is sérül, repedezik, míg végleg megsemmisül. Abból is leckét kapunk, hogy a Jó, az Idill, a Tökély erőltetése épp a várttal ellenkező eredményt hoz, s ugyanakkor a szégyenletes Rossz, Sötét és Nyomorú talán közel sem annyira embertelen és életidegen. Fény és árnyék, valóság és álom, tudat és ösztön csak együtt, egymásból táplálkozva, egymást erősítve működnek s eredményeznek teljességet, s ha az egyik nincs, a másik is megszűnik létezni. Ha Elemér elpusztítja az Inast, ő is meghal. Ha a kettőből elveszünk egyet, az eredmény a Semmi.
Balla Zsófia szavait vihetjük haza magunkkal:
Ne mondj le semmiről. Békülj magaddal. Tudd meg, ki vagy. A sorsod fény meg árny.
Tudd meg, ki vagy: egy lélek száz alakkal.
Varázsigét, egyetlen szót találj, hogy összeférjen a démon és az angyal.
Belé ne halj! Röpít a vágy? Ne mondj le semmiről, semmiről.
Sok vad álom a sors: életet sarjaszt, halált hoz.
De ébredj, nőj föl, érj föl az álmaidhoz.
Bízom benne, hogy Gyöngyösi Levente operájának ősbemutatója a mű zenei erényeinek, frissességének s a válogatott, elismert művészeket és tehetséges fiatal énekes színészeket felvonultató szereplőgárdának köszönhetően új híveket toboroz a műfajnak, s tán sokakat elindít újra Babits regényének felfedezésére is.
