Nem értett egyet holmi kritikával (talán éppen az ő egyik egyfelvonásosáról; kínosan igaza volt: megfeledkeztem róla, mily kitartóan takarították el színpadokról). Gosztonyi sértődötten és sértően azonnal visszavágott. Le-egyedzoltánozott. Vagy negyedzoltánozott. Számomra nem sértőn. Színházi tájon azonban kritikusra rámérve ez megvető szitokszó. Nem értettem, hogy a kedves, alázatosságig udvarias, halk, választékos modorú ember, mint ugrott plafonig mérgében. Azt sem, honnan merítette a papírra lövellt keserű epét.
Megjelent fél esztendeje Láttalak, elmeséllek ? Arcképek és emlékezések című portrésorozata. Csupa vitriolba mártott szíven döfés. Vadászmesterien pontos célzás. Fájdalmas, vagy legalább sajgó telitalálat.
Álnokul szemforgató színi világunkban, gyermekien nyílt tekintettel hazudozó közéletünkben szokatlanul nyers szókimondás. Nemcsak rosszindulatúan igazat mondott, de csattanó sűrítettséggel szépen megformázta is mérgezett nyilait. Igaza, sajnos, annak van, aki meg tudja írni. Vonatkoztatva színházi büfékben ármányt hörgő legmellőzöttebbekre: az a színész, aki el képes játszani a szerepet. Gosztonyi emléktárcái elmés emberszólások. Lendületes mondatok. Tömörség. Könnyed őszinteséggel kibeszél közismert titkokat, vagy csípősen jellemez színházi embereket, olyan nyíltan, ahogyan azt nem szokás, nem is illik ? írásba adni. Élőszóban kevésbé megbocsátók a színháziak. Ha tőr volna a nyelvük: spriccelne átvágott vénájú pályatársaikból a habzó vér.
Új könyve, ugyancsak az Argumentum kiadásában, a gyermeki és gyermeteg És téged is láttalak, és téged is elmeséllek címet viseli. Rossz cím. Íratlan szabály: címben előnytelen az írásjel. Miközben leírta, Gosztonyi kárörvendő Puckként ujjait csúfolódón fenegette. Csak azért megbocsátható, mert a korábbi sikerkönyve (Láttalak, elmeséllek) folytatása és mert önmagával szemben ugyanolyan kevéssé megbocsájtó, mint amilyen tárgyilagos áldozataival.
Az És téged is láttalak, és téged is elmeséllek lebuktató könyv.
Nem a szerzőt buktatja le.
Olvasóját.
Jelesül: a sorok íróját. Keveslem benne a rosszindulatot, a kivesézést. Úgy látszik, az emberszólás dózisát folytonosan emelni kell. Ha egyazon szinten tartjuk, hatástalanabbnak érződik. Tehát mind vastagabb gorombaságokat akar az ember hallani. Nem inkább arról van szó, hogy Gosztonyi második kötete több politikusról is beszél színházi emberek helyett, és a politikusok engem lényegesen kevésbé érdekelnek a színháziaknál. Nemcsak azért, mert kevésbé lényegesek és érdekesek, hiszen átmenetiségükkel körömfeketényit foglalnak jelentik csak a korból. Míg a színész ? tudjuk Shakespearetől is ? ?a kor foglalatjai".
Úgy adódott, hogy Gosztonyi tekintete beleakadt politikai színészekbe, közéleti szavalókba, parlamenti előadó-művésznőkbe. Tollára tűzte őket is, mint alakváltoztató szaktársait. Színészszemmel leleplezi hamisságaikat, sikerületlen műmosolyaikat, kenetességük, forgatható köpönyegüket. Időközben a barlangjába visszavonuló művész kilépett a nyilvánosságra: a Tisztelet Társasága elnöke lett. E minőségében például a Magyar Demokrata Fórum kampánynyitó gyűlésének első beszédét tartotta. Tapasztalataival, ellentéteket kibékítő politikai józanságával is a nyilvánosság elé állt.
Szilvafa korától ismer mindenkit. Tanította, tanult tőle. Visszaadta színdarabját, vagy visszakapta tőle színdarabját. Szűk tyúkketrecben totyogunk-tipegünk. Minduntalan egymásba ütközünk. Mindenki mindenkit ismer. Félamnéziásan. Gosztonyi lassan eléri a tisztes munkával kiérdemelt agyérelmeszesedés idejét. Kifogva az időn visszafiatalodott. Megszűntek hatvan évesen is elszenvedett kamaszkori gátlásai. Fiatalkorára az mutat, hogy lendületesen ellenvéleményen van, akár egy gimnazista, vagy tojásba bekívánkozó egyetemista. Olyan lendülettel közli véleményét ? például, hogy Tandori Dezsőből kukkot sem ért -, mintha a világ legfontosabbja volna, hogy igazul kivallja véleményeit. Nyolcvan év nem volt elég neki rá, hogy megtanulja Karinthytól a Ki kérdezett? egyre-menőségét. (És úgy látszik: mégsem mindegy. Nagy idők hamis tanúinak hossza során után Gosztonyi kis idők szabatos tanúvallomását adja.)
Az igazság kedvéért leírandó, Gosztonyi drámái is kellemetlenül indiszkrétek voltak, de vagy annyi volt a kence-smink, álhaj és álnév szereplő személyein, hogy csak átderengett rajtuk az eredeti modell. Annyi, ha- akarom -vemhes- ha- akarom ? nem, önvédelmi csiki - csukit alkalmazott, hogy a nézőket nem csiklandozta volna a kibeszélt életanyag robbanásveszélyes elevensége, a színházigazgatókat meg a dramaturg - kisasszonyokat gyors visszaadásra riasztott nyugalmuk féltése.
Persze igazán ott elbájoló vitriolja, ahol feledésbe merültekre emlékezik. Például nem egészen tiszta zsírjába holt pályatársnőmre, a jobb sorsra érdemes Nagy Juditra, a Film Színház Muzsikától, Fülöp Zsigmondra, aki csak a színpadon tehetséges, de elhanyagolta a színpadra kerülés ravaszkodásait, hiányzott belőle a nyomulás képessége, engedte magát méltatlanul félretolni - mindnyájunk kárára. Ír a költő Szabó Lőrinc filmrendező fiáról, Lóciról, aki törpe lett. A tündérien szép és boszorkányos, korán elholt színésznő Békés Ritáról. A kifürkészhetetlen félmosolyú Tiszeker Lajosról, a színi főiskola némán rendet tartó főtitkáráról. Bárdos Artúr fölfedezettjéről, a szavalóművésznővé lett Kenedi Katalinról, aki Imre Katalin kritikusként vetett véget életének.
Gosztonyi kigörcsölt íróként. Ha begörcsölés létezik, ő bebizonyítja, van kigörcsölés is. Ugyanakkor, merőben váratlanul, kioldódott a félelmetes színpadon. Elhagyta máskor mindig kilátszó buzgó igyekezetét, Tháliával stréberkedő, feszült megfelelni vágyását. Egyszerű lett, magától értetődő és megnyerő. A július első hetében 80 éves Gosztonyi későn érőnek látszik. Nem így van. Mindez a tehetség benne volt mostanáig is. Eljutott önmaga szabadságához.
Kézre kínálkozik a tanulság: szabadon mondja ki mindenki a torkában rekedt igazságot. Jó volna így? Eszükbe se jusson! Isten óvjon tőle! Az igazságot érlelni kell, meg kell szenvedni érte. Gosztonyi János hosszú, kacskaringós, önkínzó utat járt be megkönnyebbüléséig.
