Mintegy négyórás útszélen tartózkodás után (sajnos nagyon messze vannak egymástól a lengyel benzinkutak) tizenkét óra alatt érkeztünk meg autóval alsó-szilézia Velencéjébe a rangos színházszakmai rendezvényre, sajnos lekésve a rendes, éjszakai előadást.
A rövid alvásra alapozott másnap mindjárt négy előadással tette fájdalommentessé a vadnyugati felütést. A történelmi belvárosban található fesztiválközponttá kinevezett Teatr Lalek épületében gyors arcfürdőt tartottunk, a néhány magyar kollégán, neves helyi színházi emberen és angol színikritikuson kívül idén többségben voltak az olaszok. Szakmai szövetségük tartott itt találkozót, és nekik is volt díjazottjuk: Pippo Delbono, a harag és szerelem színházának itáliai fenegyereke. Az európai színházi lobbi figyelmét joggal érdemelte ki. A nap két legjobb előadása neki köszönhető, kár, hogy Schillingnek nem volt ilyen népes szurkolótábora. Igaz, a spanyol díjazottnak, Rodrigo Garcia rendezőnek és a fődíjas lengyel színházi matuzsálem, Krystian Lupa új előadásának sem éljeneztek sokan.
Garcia kísérleti performansza Accident/Baleset címmel a Sala Gotycka (Gótikus terem) nevű altemplomszínházban volt látható. Szerencse, hogy nem ebéd előtt, mert akkor nem ízlett volna annyira a pirog és a káposztaleves. A picador, illetve a matador kegyetlenségét imitáló, az elidegenedettséget cigarettázással ábrázoló előadó egy bizarr vacsora keretében langusztát kínozott nyílt színen. Ekkor már világos volt, hogy erre a színházi találkozóra és a díjra olyan alkotókat neveznek, akiknek az alkotásaiban a saját nemzetük karakterológiája valamiféleképpen, ironikusan vagy drámaian, de semmiképp nem országimázs-fényezés céljából jelenik meg. (Így teljesen konzekvens a Schilling Árpád-életmű felé irányuló figyelem.)
Garcia darabja az evésért, illetve a szórakozásért való "spanyolos" és összemberi ölés természetrajzát hivatott ábrázolni, elemezni. Ennek érdekében egy szerencsétlen, igaz, az emlősöknél alacsonyabb rendű idegrendszerrel rendelkező lényt kínozott. A rák csápját és lábait vagdosta egy ollóval az előadó, locsolta borral a sebeket, majd nagyon pontos mozdulatokkal bárddal lecsapta az ollóit, keresztbe vágta, forró raklapra tette, megsütötte és megette. A háttérben az előző alkalmakkor közúti balesetek képei peregtek videón, csak azután jöttek a What a wonderful World című sláger ritmusai, ezúttal viszont, mivel előre kimúlt szegény kellékrák, magát az előadást lehetett filmen látni a díszletek között. Így kiderült, hogy az alkotó három éve tartja műsoron a rák sztorit, ami a langusztavédők szempontjából akár kínos is lehet.
Egyébként nem volt meggyőző az előadás, és nem az állatkínzás miatt, amivel Magyarországon a magukat állatvédőnek álcázó rasszisták segítségével simán kiírná magát a művészeti életből az itt ünnepelt, ráadásul a másik bemutatott darabjában patkányokat abuzáló Garcia. A művészet többféleképpen kifejezheti ugyanazt, és állatot, embert sem muszáj veszélynek kitennie, de esztétikai szempontból mindegy is, hiszen a társadalmi mondanivalója mindennek az, hogy mi magunk is minden lehetséges pillanatban megtesszük ezt, akár egy vacsora okán. A halál közelgő pillanatát azért nem tudjuk átélni, mert az ember-szereplő, Juan Loriente nem ölti fel igazán a kés másik végéről a hóhérruhát, maszatoló matador lesz csupán, a rák persze biztos szembe néz az elmúlással, akár a nagy sebességgel fának ütköző motoros, de ahhoz sokat kell még tréningeznem, mint profi befogadó, hogy rákként nézzek egy előadást.
Guy Cassiers holland díjazott grafikusként kezdte a művészi pályát, a képzőművészet felől érkezett a színházhoz, és lett Rotterdamban nyolc évig színházi vezető. A fesztiválon bemutatott, általa rendezett Sunken Red (Elsüllyedt vörös) című monodráma is egyszerű, és kifejező multimediális megoldásokat használ. A már idősebb fiú monológját az elhunyt anyáról úgy vetíti ki a térbe, nem figurálisan, hogy befoghatóvá válnak az emlékképek hangulatai. A darab alapműve, Jeroen Brouwers novellája egyébként egy második világháború utáni japán fogolytáborban játszódik, ahol a főszereplő férfi ötévesen élte meg az édesanyja és a nagyanyja bántalmazásának látványát és következményeit. A férfi későbbi, nőkkel való kapcsolatai során sem bírta kiheverni ezt. Dirk Roothooft szuggesztív játéka, majd a következő olasz előadás kapcsán az is kirajzolódott számomra, hogy az európai színjátszásban egyre nagyobb hangsúly helyeződik az elveszett férfi szerepekre, a férfi - társadalomban, családban betöltött, megváltozott és ebből következően kissé traumatikus - szerepére.
Pippo Delbono rendező és táncos, az olasz extravagancia képviselője egészen különleges figurája volt a fesztiválnak. Két darabját láthattuk a helyi zenés színházban (Tartr Muzyczny Capitol), az elsőt fekete, a másodikat fehér díszletek között. A gyilkosok ideje (Il Tempo degli assassini) huszonhárom éve van műsoron, Pepe Robledóval kettesben adják elő. Két férfi találkozása és utazása az alkohol és a drog útjain, kevés szóval, sok mozdulattal, énekkel, zenékkel, megidézve a macsók Olaszországának reménytelenségét.
A második, Ez a vad sötétség (Questo buio feroce) című darab a címe ellenére kevésbé vad, mint az előző, inkább lírai. A rendező a saját AIDS-betegségéről rendezett egy show-műsort, erős képekkel, megdöbbentően kedves humorral, drámai jelenetekkel és filozofikus szövegekkel. Különböző fizikai állapotú emberek játszanak együtt a színpadon, a betegesen soványtól a Down-kóroson át a nőies testű férfiakig, így folyamatosan erős a kontraszt a mesélő és a figurái között. Az élet nem más, mint a halál felé való bukdácsolás maga, de élni és szeretni mégiscsak jobb, mint már életünkben halottnak lenni, ezt üzeni Európának ez az erős darab, amit a nem is teltházas közönség állva ünnepelt.
A színházi találkozó utolsó napján Schilling Árpád, a magyar életműdíjas fiatal alkotó, a Krétakör apafigurája (szerinte ez is szereptévesztés) fűzött kommentárokat társulatának eddigi munkájához, és a legutóbbi, A szabadulóművész apológiája című projektjéhez, amely Budapesten a Gödör klub környékén látható. A társulat legutóbbi meghívója, Patrick Sommier a franciaországi Bobigny színház igazgatója tartott egy előzetes és meghatóan kimerítő előadást a Schilling-művekről, a színészekről, majd videórészleteket láthattunk az alkotó válogatásában illusztrációként. A szabadulóművész projekt nem utaztatható fesztiválra, hiszen a helyi lakosságra alkalmazható előadás-sorozat, amely ráadásul az adott tér birtokbavételéről is szól, így több hetes előkészületet igényelne, tehát nem láthattuk az állampolgári aktivitásra építő előadást, de annál izgalmasabb volt a színház megváltozott szerepéről való elmélkedés.
Az úgymond díszelőadás a lengyelek nemzeti büszkeségének, Krystian Lupa rendezése volt egy városszéli stúdióban, ahová buszokkal szállították a színházi emberekből, kritikusokból álló közönséget. Amúgy ez lehet a színészek számára a legkevésbé hálás nézősereg: hiszen állandóan beszélgetnek előadás közben, fegyelmezetlenek, el vannak szállva, nyilván a túladagolás miatt. Ahhoz képest Lupa, a lengyelek nagy öregje, a fődíjas tiszteletére fegyelmezetten vonultak be a Persona című darabra, amely Andy Warhol "művészet-gyárának" jelentős figuráit idézte meg. Lupa egyébként klasszikus darabokat újszerű látásmóddal színre vivő rendezőként híresült el, és mára nyilván érinthetetlen lett, ám megöregedett. A saját darabjának bemutatóján főszerepet vitt, ő súgott, hangoskodott a mikrofonba a darab közben is, ami nem volt más, mint modor. Marilyn Monroe szőkesége, hisztériái, Andy szemüvege, gesztusai, roppant hagyományosan. Ki is vonult a félidőnél a roppant sznob nézősereg is.
Az Európai Unió színházi lobbija sok mindent elvisel, szatymazi tűzoltóbál színvonalú gálaestet is, de olyan előadást nem, ami nem színvonalas.
