|
- Ha jól emlékszem, a Pesti Színházban debütáltál az Ifjú Werther újabb szenvedései című Plenzdorf-mű főszerepében.
- Így van. A Vígszínházban pedig 1973-ban léptem először színpadra a Popfesztiválban. Azóta itt vagyok.
- Pályafutásod élő tanúját, Horvai Istvánt hiába kértem, mondjon három jelzőt rólad, milyen tanítvány voltál, nem nyilatkozik (senkinek).
- Talán, mert múlt időben használtad a tanítvány kifejezést Én még most is Pista bácsi növendékének érzem magam. 1971-ben vettek föl Kapás Dezsővel az osztályukba. Elmúlt azóta harminckét év, de mind a mai napig, ha találkozunk a főiskolán, vagy itt ül a nézőtéren, amikor próbálok, nekem még mindig Tanár úr. És ugyanúgy elmondja kőkeményen a véleményét, mint annak idején.
- Hegedűs D. Géza és a Vígszínház eltéphetetlen köteléket alkot?
- Úgy érzem, a sorsom, illetve a munkám azonossá vált ezzel a hellyel. Kötődöm ezekhez az emberekhez, akiket nagyon szeretek, és akik viszontbecsülnek. Van egy kisebb családom - nagy örömömre ideinvitálták ma este őket is -, feleségem és két kicsi lányom, s itt van a Vígszínház, az én nagy családom. Engem itt soha meg nem tagadtak, soha el nem árultak, sőt, ha volt nehéz periódus az életemben, védtek és óvtak. A lehetőségek egész sorát kaptam az elmúlt harminc esztendő alatt, hogy kiteljesedjek és beteljesüljenek álmaim. Látod, hajlamos vagyok a túlfogalmazásra, de ezt azért fontos volt elmondanom.
- Mit látsz a tükörben, ha belenézel?
- Egy ötvenéves "megöregedett" embert. Hadd meséljek el ennek kapcsán egy történetet. Valaha régen a két csodálatos színésznő, Bajor Gizi és Tolnay Klári. együtt öltöztek. Klárika nézte a válla mögött a tükörben Bajor Gizit, aki az öltözőasztalánál ült. Közben női dolgokról beszélgettek. Hogy az idő nyomai bizony meglátszanak az arcon menthetetlenül. Nem kéne esetleg valami kozmetikai beavatkozás? Nézte Bajor Gizi, nézte az arcát, majd így szólt: Ó, nem, Klárikám! Tudod, hogy mennyi munka van ebben!
|
