Péntek este kiállítás-megnyitóra érkezem a Castro Bisztróba, ahol azonban a várakozásaimmal ellentétben vonalzókkal merevre rendezett széksorok és kimért "megnyitóhangulat" helyett füstgomolyagba borított, jótékony, már-már bohém káosz fogad. A bisztró kubai jellegű hangulata nem csak a színes újságpapírokkal borított falaknak és a harapható dohányfüstnek köszönhető. A hely ugyanis zsúfolásig tele, és - mint utóbb kiderül - nem csak a kiállításra érkezett vendégekkel. Ahogy átverekszem magam a kedélyesen csevegő baráti körökön és akadályként előttem tornyosuló kabátkupacokon, az egyik asztalnál Kálid Artúrra leszek figyelmes, aki éppen két tündéri gyerekével sütizik. Ekkor tudatosul bennem, hogy talán mégsem tévesztettem el a házszámot, közben Balázs Zoltán rendező és Forgách András író sziluettje is felsejlik a homályban. Az egyik asztalnál két hölgy kedvesen helyet szorít nekem, majd látva céltudatosságomat, megkérdezik: "Itt most lesz valami?" Erre a körülményeket tekintve teljesen jogos kérdésre nem csak én adok igenleges választ, hanem pár percen belül az is, hogy Balázs Zoltán mikrofonnal a kezében a parányi, szemmel alig látható színpadra lép. A színész-rendező rögtön az elején leszögezi, a Maladype Színház munkásságából csemegéző fotókiállítás nem összefoglaló célzattal jött létre. "Inkább az a reményünk, hogy a jelenből mutat meg valamit, hogy ide jutottunk"- mondta. Érdekes, hogy ezek a fotók most egy kiállítás keretein belül láthatóak, "főleg amiatt, mert a képeket mi csináltuk" - tette hozzá. Szerinte a felvételek amiatt is fontosak, mert ahhoz idomulnak, amit a társulat is csinál: különböző formákban definiálja magát újra meg újra.
A spontán bevezetővel előrukkoló Balázs Zoltánt a kiállítást "hivatalosan megnyitó" Forgách András követi a pódiumon, de az embernek rendkívül kifinomult hallásra - vagy éppen végletekig fokozott fülhegyezésre - van szüksége, hogy az óriási hangzavarban elcsípje a nyitóbeszéd néhány foszlányát. Az író ellentétekkel jellemezte a Maladype Színház munkáit: "Egyszerre erotikusak és esztétikusak, egyszerre lefotózhatatlanok és lefotózhatók". Arra is kitért, hogy a társulat esetében jól érzékelhető az esztétikai közlés vágya, amely a díszleteken, ruhákon, az egyszerre érzéki és vad világításon is tetten érhető. A képek alapján szerinte az ember akár azt is hihetné, hogy egy táncszínházról van szó, hiszen előadásaikban az emberi összetartozás rítusokon túli kapcsolatai jelennek meg. Hozzátette: vannak nagyon jól fotózható rossz előadások is, egy fotóból természetesen nem lehet eldönteni, milyen is maga az előadás. "A holddal vándorolva" címet viselő kiállítás képeinek elrendezése tökéletesen illeszkedik a kiállítás címéhez: a zegzugos, oszlopokkal és beugrókkal tarkított helyen a látogatónak bizony a Holdhoz hasonlóan vándorolnia kell, olykor éppen egy társaság vagy pár asztala előtt megállapodni - így a fotókban való hosszas elmélyedés körülményei nem mindig adottak. A kiállítás helyszíne mégsem nevezhető rossz választásnak: bár néha keresni kell a képeket, a felvételek közvetettségükkel éppen úgy asszisztálnak az asztaloknál ülőkhöz, mint a struktúrán kívüliként működő Maladype a színházi élethez. A képeknek otthont adó bisztró esetleges zsúfoltsága pedig már csak amiatt sem lehet akadály, mivel éppen a magát "Találkozások színháza"-ként aposztrofáló társulat életképeit vonultatja fel. A kiállítás január 31-éig tekinthető meg.
