Csínján kell bánnom a szavakkal. A hízelgő jelzőkkel, az elragadtatott mondatfűzésekkel. Meg főleg az ünnepléssel. Mert ettől irtózik Pista bácsi. Hetvenötödik születésnapján a Vígszínház társalgójában ott nyüzsgött körülötte a sajtó, a média, ám Horvai István nem adott interjút senkinek. Ott nem. Akkor nem. Talán úgy gondolta, ha korábban, mondjuk a hetvenegyedik, vagy hetvenkettedik születésnapján nem voltak rá kíváncsiak, ezúttal neki nincs mondanivalója. Meg különben is az évek múlása nem érdem, hanem állapot. |
Tehát az egyszerűséget kéne megcéloznom. Azt a fajta realizmust, ami Pista bácsi rendezéseinek veleje, illetve foglalata volt. Instrukcióinak szikárságát, vagy ha úgy tetszik tömörségét. Ami akkor is jellemezte, ha beült valamelyik (kedvenc) tanítványának próbájára, majd utána véleményt nyilvánított. A teljesség igénye nélkül az is fontos kérdés: vajon miféle nyomot hagyhat maga után - rendezésein kívül - egy művészember? E téren Pista bácsi, mint a Színművészeti Főiskola (ma már Egyetem) tanára szinte kiapadhatatlan tartalékkal rendelkezik. (Horvai-Kapás osztályba járni mindig is irígylésre méltó dolognak számított a Rákóczi út tájékán.) Generációk adják át egymásnak élményeiket, szakmai tudásukat, mindazt amit Pista bácsi plántált beléjük. Hegedűs D. Gézától Eszenyi Enikőig, Pap Verától Alföldi Róbertig. |