| Színészektől szokták megkérdezni: mi a legszebb/legkedvesebb/legemlékezetesebb szerepük, alakításuk. Maradjunk az utóbbinál. Általában kész a sablonválaszok egyike: "az, amelyiket éppen próbálom". Nos, a szerkesztői kérésre/kérdésre, hogy nevezetesen: melyik (volt) a legemlékezetesebb nyaram, én is csak azt válaszolhatom: az idei. Bárcsak ne ez lett volna, bárcsak feledni tudnám a nagy részét. Jéghideg kézzel szorongatta a szívemet és többekét. Ki tudja, miért: véletlenek egybeesése, a sors... Több olyan művészembert ragadott el az idei nyár, akik tömegeknek jelentettek sokat, nekem rengeteget, majdnem mindent. Gregory Peck ment el először. Gyászolom. A klasszikus hollywoodi stúdiórendszer egyik utolsó legendáját, aki úgy távozott, ahogy élt: csendesen, elegánsan. Stúdiórendszert írok, noha élete végéig szuverén, független, autonóm maradt. Soha nem volt tagja egyik istállónak sem. Gary Cooper, Cary Grant után Gregory Peck sincs többé. Tán csak Paul Newman maradt hírmondónak abból a korszakból, amit utólag majd, de már-már ma: a fénykornak hívunk. A nyolcvanas évek végén végzős újságíró-iskolás voltam, közben egy azóta híres médiasztár, üzletember asszisztense a Magyar Rádió krónikájában. Egyik első feladatomként a hét közepén azt kaptam: következő hétfőre érjem el telefonon Pecket, akinek filmjeiből előző este retrospektív sorozatot kezdett vetíteni a Magyar Televízió. Ugye senkinek sem kell felidéznem azt az időt, amikor szerkesztőségből, munkahelyről külföldre telefonálni fizikai és idegi erőpróba volt. Írásos engedély Faggyas elvtárstól, papír elküld a központba, központ meghív számot, és ha elsőre foglalt, indul az egész procedúra elölről. Megspékelve az időeltolódással. (Majd a későbbi lebaltázással, hogy egy hétperces interjúért miért kellett nyolcszor tárcsázni Amerikát innen, amikor a Rádió New York-i tudósítója meg ott van. Aki persze, ahogy kell, rendesen felnyomja a kis gyakornoklányt onnan, hogy miért kever be neki innen. Amerikai interjúalany ugyanis automatikusan az ő hatásköre.) Peck Mexikóban forgatott Jane Fondával, egy kis költségvetésű, közepes filmben. Hadd ne meséljem el a tortúrát, amire csak ez kiderült. A lényeg: az interjú előtti napon Peck személyesen hívott lakásomon. Elnézést kért a zavarásért, és csak azért keresett, mert a mexikói telefonviszonyok rémesek és mégiscsak egy másik számon áll rendelkezésre a megbeszélt időpontban. Huszonhárom éves voltam. Az interjú - Pecknek köszönhetően - remekül sikerült, a Pagodában másnap mindenki erről beszélt, irigykedett, fúrt... Rádiós lettem. Peck őszintén mesélt arról, hogy egy kezén meg tudná számolni az általa is színvonalasnak tartott filmjeit, szerepeit, és hogy milyen rettenetesen sok vacakban vett részt. Ezeket is, noha szégyelli, vállalja, mert részei az egész képnek, amit úgy hívunk: Gregory Peck. Kifejezte hódolatát a fiatal éveit sokszor megszépítő Gábor lányoknak, Zsazsának, Magdának és Évának; elismerte, hogy halálosan beleszeretett Hepburnbe a Római vakáció alatt, s a viszonzatlan érzelem fájdalmát csak az enyhítette, hogy "asszisztálhattam egy briliáns tehetség, egy ragyogó csillag első tündöklésénél". Mesélt feleségével, Veronique-kal való megismerkedésükről, ahogy a fiatal, francia újságírónő riportkészítés közben magába habarította egy életre. S nem utolsósorban beszélt arról, hogy egyre ritkábban járnak partikra, vesznek részt a számukra mind idegenebb, harsány hollywoodi társasági életben, inkább a közeli civil barátokkal, illetve Jack Lemmonékkal isznak meg egy-egy pohár bort otthon. Az interjú után eltelt öt év. A Berlini Filmfesztivál életműdíjjal jutalmazta Pecket, aki a világ minden részéről ott hemzsegő stábok közül nyolcnak adott interjút. A Magyar Televízióval forgattam és bedobtam a legelképesztőbb hazugságnak tűnő igazságot a sajtófőnöknek. "Kérem, mondja meg Mr. Pecknek, hogy az a magyar újságíró szeretne vele találkozni, aki egyszer a mexikói sivatagban hívta föl telefonon." Peck emlékezett, fogadott. Nem egy bácsi, hanem egy idősen is gyönyörű, hófehér hajú, ugyan reszkető kezű, de egyenes tartású úr tüntetett ki bizalmával, őszinteségével és meghívásával: ha az Oscar-díj átadásán ott lennék, keressem fel titkárságát és megpróbál segíteni mindenben, de egy vacsorára mindenképpen szívesen látnának otthonukban Veronique-kal. |
 |
| Akkor persze még nem tudtuk, hogy az Oscar-díj-átadás közvetítésének jogait a közszolgálati televízió átadja egy kódolt, filmes, jóval kevesebb néző által hozzáférhető csatornának, ahol egyébként színvonalasan gondozzák az eseményt azóta is. Akkor azt sem tudtuk, hogy egyik televíziónak sem lesz már szüksége s állítólag pénze Berlinre, Cannes-ra, Velencére, mert a vásárolt, kétes minőségű anyagok olcsóbbak és "a néző úgysem tud különbséget tenni". Generációm egyik utolsó dinoszauruszaként makacsul hiszem, hogy a kultúrának igenis helye van a képernyőn, még ha külföldi is; miközben generációm másik, kereskedelmi televízióban dolgozó, talk-show-műsorvezetője úgy gondolja, a kultúra már idejétmúlt a tévében. Nem oda való. Volt újságíró-iskolás társaim közül kettő ma a televízió, harmadik a rádió magas beosztású tisztségviselője. Egykori segédszerkesztőim, tanítványaim kereskedelmi tévék, műsorok sztárjai és tagadnak meg szinte mindent, amit a szakmáról egykor hittünk, tanultunk. Szóval... 87 éves korában, otthonában örökre elaludt Gregory Peck, aki - nem túlzás - rádióssá avatott. Halálhíre reggelén még csak nem is sejthettem, sejthettük, hogy ez csak a kezdet... Hogy tizenöt hónap kóma után föladja Ternyák Zoltán, a fiatal, csillogó tehetségű színész; hogy 55 éves korában lelki és testi gyötrelmekbe belefáradván nem bírja tovább Cserháti Zsuzsa szervezete, és hogy a legszebb férfikorban lévő, kiváló pszichiáter-agykutató, Arató Mihály sem gyógyít többé lelkeket. Mindhárom kedves, régi jó barát. Zsuzsa temetésén, augusztus 15-én, többen szorongó szívvel úgy batytyogtunk le Farkasrétről, hogy legyen már vége ennek a nyárnak. Soha ilyen emlékezeteset, mindig csak felejthetőbbet... |
