Húsz éve halt meg Házy Erzsébet

Az utókor nem kegyes a nagy művészekhez.
Házy Erzsébet, aki a magyar operajátszás tündöklő csillaga volt, már 1982-ben is annyira elfelejtve halt meg, hogy halála pontos dátumát sem ismerjük. Valószínűleg december 7. volt.
Az azóta eltelt húsz esztendőben pedig semmi nem jelent meg róla. Ezt hiányt pótolja a most az Accordia Kiadónál napvilágot látott, karcsú kis kötet I.Horváth Ágnes tollából.
Szabályos életrajzot vagy teljes pályaképet most se várjunk. Ez a könyv az alcím tanúsága szerint "szubjektív, csapongó, írói gondolatok és az emlékezet áramlásában szertelenül bevillanó képek egy kivételes művészi pályáról" - tegyük hozzá egy rajongó tollából, aki még személyesen ismerte és minden szerepében látta őt.
Ez egyébként nagy előnye is az írásnak: a személyes hangvétel. A szerző férje révén, aki az operaház muzsikusa volt, Házy Erzsébet baráti köréhez tartozott, sokszor látta őt színpadon kívül is, a klubban vagy társaságban. Ismerte tehát a pletykákat és a botrányokat, de nagyon visszafogottan ír róluk, nem ezeket tartja fontosnak - jogosan - ennyi év után.

És bár elfogult a művésznővel szemben, nem titkolja el árnyoldalait sem. Házy ugyanis ellentmondásos személyiség volt: gátlásos és gátlástalan, szégyenlős és szégyentelen egyszerre, bátor kislány, aki ugyanakkor védtelen, egy angyalba bújtatott ördög.
"A színpadon páratlan csoda a magánéletben hol bűbájos, hol, valljuk be, elviselhetetlen." - írja róla I.Horváth Ágnes.
Nyomorúságos gyerekkora persze sok mindenre magyarázat.
Születési dátuma éppolyan bizonytalan, mint a halálozásé: vagy 1929-ben vagy 193O-ban született Pozsonyban.
A családot 1939-ben kitelepítették - Magyarországra.
A hentes és mészáros apa Újpesten próbál új életet kezdeni négy lányával, akik jól ismerik a szegénységet, a nélkülözést.
Erzsébet nem akar operaénekes lenni, nem is tanul énekelni, hiszen nincs rá pénz. A Nemzeti Zenedében tanul zongorázni, majd a Magyar Rádió kórusának lesz a tagja.

1951-ben szinte előképzettség nélkül kerül az Operaházhoz hangjának szépsége és tehetsége miatt. Mimiként robban be a köztudatba, majd eljátssza az "évszázad Manonját".
A hatvanas évek a fénykora: Salome, Norina, Melisande és a felejthetetlen nadrágszerepek: Cherubin, Oszkár, valamint a kortárs magyar operák, Szokolay Sándor és Petrovics Emil műveinek női főszerepei: a Vérnász, a Sámson, Az ember tragédiája.
Ezeket azonban csak felsorolásszerűen kapjuk a könyvben, kivéve a Manon Lescaut-t, amit több mint százszor énekelt és amellyel külföldi karriert is befutott.
Hiányoljuk viszont a kollégák, pályatársak megszólalását (a fotókon a nevük sem szerepel!), akik még ma is élnek és emlékezhetnének rá.
Igaz, ennek a könyvnek más a műfaja, nem riportkötet, hanem szubjektív esszé. És annak tökéletesen megfelel. Méltó emléket állít a tragikusan korán elhunyt és méltatlanul elfelejtett nagy operaénekesnőnknek, Házy Erzsébetnek halála huszadik évfordulója alkalmából.