'Itt állunk párban''

Mivel valaha, talán tízegynéhány éve láttam Hegedűs D. Géza Nagy László estjét, és kíváncsi voltam rá, most milyen, hát újra néztem. A Művészetek Házában alig vagyunk negyvenen, mindenki az Ivanovot nézi talán? Mindenesetre előttünk áll egy ember, aki úgy tud mosolyogni, mint egy gyermek. Jó, a színész úgy mosolyog, ahogyan kell, de ez nem biztos, hogy csak színészi mosoly, inkább érzés. Engedélyt kér, hogy levethesse a zakóját. Kibújik a mellényből is, kiveszkődi magát a nyakkendőből. A vasalt nadrágból kihúzza a betűrt inget. Egy perce ott állt egy snájdig ember, most meg egy kortalan versmondó a hetvenes évek végéről.

Hegedűs D. Géza keresetlenül, egyszerűen elmondta, mi fűzi Nagy Lászlóhoz. A kezében tartott Nagy László kötet oly kopott, látszik, sokat forgatta az elmúlt majd harminc évben. Ha jól emlékszem 1978-ban, vagy '79-ben, a költő halála után kérte fel az özvegy az estre.
Érdekes lenne pár perces bejátszást látni, hogy mondhatta akkor Hegedűs D. Géza a verseket. Ahogy Nagy László költészetében a képalkotás és a ritmus, úgy Hegedűs D. Géza versmondására is van jellemző vonás, ez pedig a nyomatékosítás és a majd emberfeletti hév.
Hegedűs hangsúlyai sokszor egybeesnek az ütemhangsúlyokkal, így a versmondás úgy néz ki, hogy újabb és újabb nyomatékot kap a következő gondolat, s mikor már fokozhatatlan magasságokba ér, valami történik. Hatalmas energiák szabadulnak el. Akár Nagy László energiái is lehetnek ezek, a vers, mint erőmű, ontja magából a hőt, a tüzet, s Hegedűs D. lángra kap. És amikor ez a láng felcsap, akkor már nem feltétlenül csak egy színészt látunk a színpadon. Egy órája bejött egy snájdig ember, s hatvan perc alatt már úgy csöpög róla a veríték, mintha egy hegyet hordana el tűző napon. Egy-egy folt indult a hóna alól, aztán nőttön-nőtt, az ing felitta, izzadtságpatakok indultak a homlokáról, végigcsorogtak a kezén, s ahol állt, a dobogó deszkáira körben lecseppentek. Lehet, hogy öröklött tulajdonsága, hogy ennyire hajlamos az izzadásra, de közben, amíg így mondja a verseket, s majd ötven éve feltett nehéz kérdésekkel szembesíti a hallgatóságot, mintha ő is megtisztulna. Részese lesz egy rítusnak.
Az est lezáró harmada egészen csendes, visszafogott és finom. Ott áll egy férfi, nem tudni hány éves, legalább ötven, áttűnik a rózsaszín bőre a fehér inge alól, s mikor elköszön, úgy mosolyog, s úgy mozog, mint egy húszéves színészpalánta.
Újjászületett.

Amikor bő tíz éve láttam az estjét, úgy emlékszem majdnem végigdübörögte az egészet, vitte a ritmus, vitte a hév, gyakorta ki-ki fröccsent a nyála. A hévből, ritmusérzékéből most sem vesztett, a mosolyát is megőrizte, csak mintha halkabban is tudna szavalni.
Mert Nagy Lászlót így is lehet.

Fotó: Bálint F Gyula

'Itt állunk párban''

Színpad