Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső ma valószínűleg fel sem ismernék egykori, alig kilenc hónap alatt megépített művüket. A megnyitó idején 1911-ben a késő szecessziós épület homlokzatát görög-római oszlopok és féloszlopok, figurális frízek tagolták, a főbejárat felett timpanonszerű háromszög volt. Az első átalakítás nyomán fehér falakat bordóra festették és korszerűsítették a színpadtechnikát, 1917-ben előbbre hozták a színpadot - ennek köszönhetően a 3167 férőhely akkor 2220-ra csökkent -, a világítást modernebbé tették, és az akusztikát javítandó a boltozat és a nézőtér oldalfalait parafával burkolták. A mai külső Kaufmann Oszkár átalakításainak köszönhető. A belső teret a színpadnyílás fölött Pór Bertalan nagyméretű freskója díszítette, 1973-ban készültek el Bernáth Aurél Szentivánéji álom és Az ember tragédiája című seccói az emeleti büfében.
1911. december 7-én Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának nyitányát a színház igazgatója, Márkus Dezső vezényelte, majd egy Jean Nougu?s-opera, a Sienkiewicz regénye alapján készült Quo vadis? került műsorra. A Népopera profilját szigorú szerződés szabályozta. Az igazgatónak állandó magyar színtársulatot kellett szerződtetni, és a három hónapos nyári szünet kivételével hetente legalább öt napon előadást tartani, amelyek között opera, balett, operett, irodalmi színvonalon álló tragédia, társadalmi és népszínmű, vígjáték, valamint hangverseny egyaránt szerepelt, ám kikötötték, az előadások nyelve csak magyar lehet. Míg az Operaházban egy koronát kértek a legolcsóbb, tizenkét koronát a legdrágább helyekért, itt a belépőjegyek ötven fillér és három korona közötti árban voltak. Az első évad repertoárján bevált operák és francia operettek szerepeltek, a második évadtól megnőtt az operettbemutatók aránya. (Az Aranyesővel a Népoperában kezdődött Zerkovitz Béla karrierje.) 1914. január 1-jén itt került sor a Parsifal "művészi teljesség jegyében megvalósuló" magyarországi bemutatójára. Az utóbbi években a Wagner-művek közül a Lohengrint állították színpadra. A zeneszerző dédunokája, Katharina rendezését rajongás vagy elutasítás kísérte.
Már 1912 márciusától állandósultak a neves külföldi együttesek vendégjátékai. Fellépett a Gyagilev vezette Orosz Balett Nizsinszkijjel és Anna Pavlovával; láthatták a müncheni, berlini, drezdai opera, a milánói Scala, a bécsi Theater an der Wien és Volkstheater előadásait; valamint a korszak énekesei közül a legnagyobbakat: Alpár Gittát, Fjodor Saljapint, Titta Ruffót, sőt Vasszia Osszipovna női tenoristát. Vezényelt Vaszy Viktor, Ferencsik János, Sergio Failoni és Wilhelm Furtwängler; jegyet válthattak Liugi Pirandello és Max Reinhardt társulatának és a japán Császári Színtársulat előadásaira. 1986-ban néhány előadás erejéig a Bohéméletben Rodolphe szerepét Luciano Pavarotti játszotta, és 2001-ben itt énekelt először Magyarországon José Cura. A hatvanas-hetvenes évektől számos nem komolyzenei hangversenyt tartottak az épület falai között. Koncertet adott az Erkel Színházban Ella Fitzgerald, Benny Goodman, Juliette Greco, Bobby McFerrin és Nick Cave, állandó vendég volt Zorán, Koncz Zsuzsa.
Az első világháború után, az operai bérlet kezdetén voltak hónapok, amikor a Városi Színház táblás házaival felkeltette az Operaház féltékenységét, és az Andrássy úti palota élén álló Radnai Miklós meg akarta tiltatni, hogy a Tisza Kálmán téren újabb keletű operákat játsszanak. Kísérletet tettek a két színház pénzügyi összevonására, a nagy befogadóképességű Városi Színháznak kellett volna bevételeivel az Operaházat segíteni, ám volt szezon, hogy csak a veszteségeket növelte. A hatalmas színházépület fenntartása komoly terheket rótt az államra, ezért igyekeztek olyan megrendelésekkel ellátni, amelyek nagy tömegeket mozgatnak. A kötelező irodalmi tananyagból tartottak előadásokat, 1931-től 1944-ig pedig itt rendezték augusztus 20. körül a Gyöngyösbokréta ünnepségeket, amelyeken népdalokkal, néptáncokkal hagyományőrző csoportok mutatkoztak be. A legutóbbi időkben akár orvosavatásra vagy főiskolai tanévnyitóra is ki lehetett bérelni az Erkel Színházat.
A politika nem maradt kívül az épület falain. A Nyilaskeresztes Párt többször tartotta gyűléseit az akkor Magyar Művelődés Házának nevezett épületben, 1957-ben pedig a KISZ alakuló kongresszusára gyűltek össze a népek. Bár nem szánta politikai tettnek Cziffra György 1956. október 22-én tartott koncertjét, mégis meg kell emlékeznünk róla, mert ez volt a művész emigrációja előtti utolsó hazai koncertje. Az Erkel Színház árkádjai alá menekítették be a forradalmárok a megsebesült Jean-Pierre Pedrazzini újságírót.
A második világháború után mozi nyílt az épületben. A Tarzant, a Casablancát, A dzsungel könyvét naponta akár négyszer levetítették. A filmek előtt dzsessz-zenekar játszott, a kor sztárjai adtak elő táncdalokat és kabaréjeleneteket. A vállalkozás annyi hasznot termelt, hogy nemcsak a Városi, de a Magyar Színház újjáépítésére is futotta.
1951-ben az Operaház elindította a harcot az akkor már Köztársaság téri épületért, mert az intézmények fokozódó igényeit nem tudták kielégíteni. Felosztották a repertoárt, így nem érhette a vád, hogy a Városiban gyengébb szereposztású előadásokat játszanak, és lebecsülik a közönséget. A Fővárosi Tanács ellenvetésekkel élt volna, de rájöttek, nem tudnák az épületet másra hasznosítani, így a Népművelési Minisztérium 1951. szeptember 1-jén a Magyar Állami Operaház kezelésébe adta a színházat, amely 1953-tól viseli mai nevét.
Az épületben tartott két utolsó előadás a zeneművészeti egyetemisták vizsgája és Nemzeti Balett fiatal koreográfusainak estje volt. Utóbbin a Na de tényleg?! című, Kerényi Miklós Dávid készítette koreográfiában a díszítők, kellékesek az Erkel Színház táraiból maradt jelmezeket, kellékeket vittek a színpadra, és a táncosok azokat használták. Talán nem utoljára.
